Sarány István

Harmincöt évvel ezelőtt történhetett az eset, pontosan már nem emlékszem. Akkoriban egyik munkatársammal – mindketten géplakatosok voltunk egy rég megboldogult könnyűipari gyárban, boldogok az asszonyok között – gyakran töltöttük együtt a szabadidőt is. Remek hanglemezgyűjteménye volt, s időnként lemezeket cseréltünk, ha már eluntuk a sajátjaink hallgatását.

Két késeléses ügy borzolta a csíkszeredai és a marosvásárhelyi polgárok, valamint a székelyföldi médiafogyasztók kedélyét a hét végén.

Egyre fogyatkoznak saját ötvenhatosaink sorai. Fura így kimondani, hogy „saját”, ugyanis az ötvenhatos események hazai résztvevői a budapesti, általában a magyarországi forradalmi eseményekre reagálva, annak eszméit elsajátítva tettek, vagy próbáltak tenni valamit saját környezetükben, tettükkért és annak következményeiért aránytalanul magas büntetésben részesültek az állam képviselőitől.

A nemzetféltő retorikában csak „az úgynevezett” Székelyföldként emlegetett – lehetőleg kis kezdőbetűvel írva – térség időnként megmutatkozik. S ami a legfontosabb: egységes térségként mutatkozik meg.

A népművészet jelen van a skanzenben a néprajzi kiállítás meg a számos népzenei, néptáncos rendezvény révén, a tulajdonosok azonban úgy gondolták, hogy a képzőművészetek felé is nyitnak, ugyanis a már említett gyimesi hangulat a festőket, szobrászokat is megihleti.

Még soha nem kezdődött ilyen korán a tanév az országban – állítják sokan. Nem tudom ellenőrizni, hogy az állítás mennyire felel meg a valóságnak, de mióta az eszemet tudom, nem emlékszem olyanra, hogy szeptember elején már iskolába jártunk volna. A mi időnkben csak akkor nem kezdődött szeptember 15-én a tanév, ha az éppen vasárnapra esett. Különben ha esett, ha havazott, szeptember 15-én iskolába kellett mennünk.