Minap Nagybányán jártam. Örömmel tértem vissza a ritkán, de annál nagyobb kíváncsisággal és jóleső érzéssel felkeresett nagyvárosba. Nagyon szeretem a hangulatát, a művésztelep kisugárzását érezni minduntalan, a Szent István-torony, vagy református templom tornya vörös toronysisakjával talán a képzőművészeti alkotásokon leggyakrabban megörökített két épület Erdélyben, alakjuk mindegyre feltűnik vagy felsejlik a Nagybányán élt és alkotott, no meg jelenleg is alkotó művészek munkáin.
Ottlétünk alatt szinte végig esett az eső. De mégis szeret minket valaki ott fent, mert amikor programunk egyik helyszínéről a másikra kellett gyalogolnunk, mindig megszűnt az eső, így száraz ruhával és lábbelivel megúsztuk a sétát, gyönyörködhettünk az utunkba eső házakban, parkban, hídban, utcákban, a zsongó főtérben.
Éppen a főtér fesztivál zajlott, ennek keretében mutatta be a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete tavalyi nagybányai riportportyája alkalmával született írásokból összeállított kötetet. Voltunk páran ott szerzők is – nem annyian, amennyien szerettek volna eljönni –, és nézők is voltak a teremben, kíváncsiak és érdeklődők, még ha nem is voltak annyian, mint amennyit a színpadra állított ember látni szeretne. De voltunk annyian szerzők és potenciális olvasók is, hogy hangulatos beszélgetés kerekedjen ki Nagybányáról, a szórványlétről, a szórvány fogalmáról és a megnevezés megváltoztatásának szükségességéről; no meg oktatásról, közművelődésről, egyházról, közösségi szerepvállalásról. És persze művészetről, annak szépteremtő és közösségformáló erejéről.
De volt alkalmunk a főtéren felállított lacikonyhák egyikén ebédelni, s a finom falatok majszolgatása közben gyönyörködni az eső dacára is a teret benépesítő forgatagban, az esőkabátban, esőernyővel pocsolyában tocsogó kisgyermekekben. Hallgattuk a nagyszínpadról elhangzó, eligazító jellegű szövegeket, s közben elégtétellel nyugtáztuk, hogy a főtér fesztivál szervezői mennyi programmal készültek a város és a környék magyar lakossága tartalmas szórakoztatására.
Hogy teljesebb – és nagybányaibb – legyen az élmény, két remek kiállítást is láthattunk. Az egyik a Don Bosco-házban a kortárs művészek szakrális alkotásait felvonultató kiállítás volt, a másik pedig egy remek Jándi Dávid-tárlat a Várvédő Zsolt Galériában. Az első tárlaton látható munkák a 91 évét fiatalosságával, örökmozgásával meghazudtoló Véső Ágoston festőművész által létrehívott és évente megszervezett Nagybányai Tájképfestő Telepen születtek és a kezdeményező szándéka szerint a nagybányai festészet legnemesebb hagyományait kívánják ébren tartani, tovább vinni, azzal a meggyőződéssel, hogy Nagybánya nem stílust, hanem szellemiséget jelent. S bár gondot okoz az évek során felhalmozott munkák elhelyezése, Szmutku Róbert római katolikus esperes révén szállást talált a gyűjtemény. A Jándi-tárlat pedig a korán – alig 51 évesen – elhunyt posztimpresszionista művésznek kíván emléket állítani a kicsiny, de remekül felszerelt, jó hangulatú galériában. S bár a művészettörténészek a Thorma János-tanítvány Jándi képeinek színvilágára hívják fel a figyelmet, nem lehet eltekinteni a művész remek rajzkészségétől, elmélyült rajtudásától sem.
A látogatás üdítő hatással bírt rám, rengeteg élményt szereztem, hosszú időre feltöltődve. Az eső több rendben is lezúdult, de mint kollégám mondta, ez csak a jövő évi gazdag termést készíti elő. Mikor másnap reggel útra keltünk, a felhők közül olykor kikancsintott a Nap. Olyan volt a táj, mintha a nagybányai művészek képei elevenedtek volna meg.
Már várom az alkalmat, hogy ismét Nagybányára látogassak, abba a városban, ahová mindig örömmel, kíváncsisággal és jóleső érzéssel térek vissza, és amelynek nagyon szeretem a hangulatát.