Vélemény

Most Palit emeljük ki, mert az ő karikatúrái ürügyén állt össze két díszes kötet, de a történetben ugyanolyan fontos szereppel bír Józsi, Zsiga és Attila. Azaz Léphaft Pál karikaturista, a Magyar Szó napilap nyugalmazott szerkesztője és Klemm József, a Vajdasági Rádió és Televízió társaság vezérigazgató-helyettese Újvidékről, illetve Karácsonyi Zsigmond és Ambrus Attila, a marosvásárhelyi Népújság napilap, illetve a Brassóban megjelenő Brassói Lapok főszerkesztője.

Nyugaton –főként Németországban – hosszú évek óta zajlik a vita a bevándorlásról. Anélkül, hogy a helyzet jottányit is tisztázódna. Az új úgynevezett jelzőlámpa koalíció (azaz vörös-sárga-zöld, melyen belül a sárgák a liberálisokat jelentik) hatalomra jutása a viták újabb fellángolásával jár.

Hogy valamennyien megszámoltassunk és így lássuk meg, hogy mennyien találtatunk. Mindez nem csupán a romániai állammal kapcsolatos kollektív viszonyrendszerünk, hanem önmagunk számára is fontos.

Tavaly ilyenkor az akkori liberális kormány diadalittas nyilatkozataitól volt hangos a közélet, miszerint az árak felszabadítása és a magáncégek megjelenése az energiapiacon elhozza számunkra a földi boldogságot.

Ferenc pápát a múlt év végéig kritikusai és szimpatizálói is a woke ideológia legtekintélyesebb képviselőjének tartották. A pápa azonban váratlanul kikelt azok ellen, akik a karácsony szót kitörölték volna a politikai korrektség szótárából, majd ez év elején elmondta kendőzetlen véleményét az eltörlés kultúrájáról is.

Bácsinak szólított a kedves nővér, mikor oltásra jelentkezve adataimat vette fel. Ezt hallva kinyílt a bicska a zsebemben, ugyanis ránézésre hasonló korúak lehettünk. S nem azzal akadt bajom elsősorban, hogy idősnek néz egy maga sem túl fiatal nő, hanem a megszólítás módja – ami sajnos nagyon eluralkodott mifelénk is.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban a 80 éves tanítónénit az egész falu Mária kisasszonynak szólította. S az idős hölgy szinte már büszkén viselte a megnevezést. Nem talált férjet, vagy őt nem találták meg, azt már nem tudom, így aztán gyereket sem szült. De mi mindannyian a gyerekeinek számítottunk. Gyakorta még játszani is az ő udvarára jártunk.

A vadasdi Székely Ferenc nem történész, de neki jutott eszébe immár jónéhány esztendeje, hogy nagyobb születésnapi évfordulókon szólítsa meg  nem csupán irodalmár, hanem általában az erdélyi magyar szellemi életben és közéletben dolgozó kortársait, olyan hosszabb életút-interjúkat készítve velük, amelyek ezután úgynevezett beszélgető-könyvekké álltak össze.

Ma már kevesen emlékeznek az egykor népszerű filozófus, költő, esszéíró Ancsel Évára. Jómagam a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben találkoztam vele, amikor a magyar televízió műsorában beszélt elsősorban etikai kérdésekről.

Aki eddig nem, az az utóbbi időben panaszkodik. Aki eddig panaszkodott, az egyre többször sopánkodik. Néhányan a kórra, szinte mindenki a korra. Manapság mindenki áldozat akar lenni, azok is, akik nem szenvednek el komoly sérelmeket. Pszichológusok szerint a jelenségnek evolúciós okai vannak, és azért terjed, mert erényes, vagy legalábbis annak látszani akaró társadalomban élünk.

Legkisebb fiam hosszú ideig szemetes akart lenni. Nem is akármilyen, hanem az a szemetes, aki a kukásautón kapaszkodva az autó hátának bal oldali lépcsőjén utazik, s mikor a kocsi megáll, lepattan és gyorsan húzza, a gép emelőkarjához igazítja, üríti, majd a helyére viszi a házak elől a szemeteskukát.

Az oltásellenesek körében világszerte elterjedt két legnépszerűbb áltudományos legenda az oltásoknak, főleg az mRNA típusúaknak a férfi illetve női termékenységre illetve a csecsemőkre kifejtett állítólagos hatásán alapszik.