Vélemény

Gyergyószárhegyen tanácskozik ezekben a napokban a MÚRE, azaz teljes nevén a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, és holnap ünnepi beszédekkel, díjkiosztásokkal megemlékezik arról is, hogy a szervezet harmincegy évvel ezelőtt alakult meg.

Abból kell kiindulnunk, hogy a jelenlegi alkotmány előírásai szerint az előrehozott választások kiírása csak elméleti lehetőség. Egyrészt ugyanis az államfő nem köteles kiírni az előrehozott választásokat, másfelől pedig csak akkor teheti meg, ha a törvényhozás két egymást követő alkalommal visszautasítja az államfő által nevesített miniszterelnököt, a kormány összetételét és annak programját.

Arra kért egy kedves barátom, lapszerkesztő, hogy válasszak ki egy tárgyat, amely a leginkább jelképezi a letűnt XX. századot. Legkézenfevőbb volt a fotográfiáim közt keresni. Kezembe akadt egy fénykép. Nem rólam készült, nem is én készítettem. Egy rokonom hagyatékából került hozzám, amikor a barátai, szomszédai a halála után szétkapkodták holmijait.

A székely ember hitetlenkedve és némileg irigykedve hallgatja az olyan történeteket, mint például azt, hogy a Szilágyságban vannak olyan helyek, ahol nincs vagy kevés és rossz minőségű az ivóvíz, a vizes vederben pedig nem vizet, hanem gyengébb bort tartanak, s ha megszomjaznak, abból merítenek és isznak.

Ha széttekintünk Európában, mindenütt csak zűrzavart, kapkodást, tehetetlenséget látunk. Úgy tűnik: azok a nyugati politológusok, akik már jó ideje a politika végéről beszélnek, igazat szólnak. A posztmodern, önmagukat továbbra is liberálisnak aposztrofáló politikai rendszerek a „liberális demokrácia” diadalra juttatásáért folytatott világméretű küzdelmükben tökéltesen amortizálódtak.

Végre! – sóhajtottam fel, amikor meghallottam, hogy holnap, szombaton, Kovászna és Hargita megye Olt-menti települései közös folyótakarításra készülnek a Háromszéki Közösségi Alapítvány irányításával, amely így kapcsolódik be a Tiszta vizek elnevezésű országos mozgalomba.

Elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy minden alkalmat kihasználjunk a találkozásra, az együttlétre – fogalmazta meg pár évvel ezt az igazságot baráti társaságunk legidősebb tagja. S tudta ő jól, hogy mit beszél, még akkor is, ha aznap nem olvasott felszínes örökigazságokat megfogalmazó Coelho-kötetet, ugyanis átesett már komoly betegségen, túlélt egy súlyos autóbalesetet, no meg azelőtt a nyugdíjazásáig sok-sok munkával eltelt időszak sem volt zökkenőmentes.

Figyeljünk az immár hetvenéves Markó Béla gondolataira azokban az időkben, amikor egyre inkább mások akarják megmondani nekünk, hogy merre az arra.

1977 őszén kerültem Kolozsvárra. Elsőéves joghallgató (gólya) voltam. Albérletben laktam Rónay úrnál, akit szinte mindenki Imre bácsinak nevezett. Az öreg címfestő kisiparos volt, a kolozsvári mesterembereknek ahhoz a generációjához tartozott, amelyiknek színház- és operabérlete volt, három-négy újságra fizetett elő és rendszeresen olvasott. Házigazdám valamiért megkedvelt engem, gyakran sakkoztunk, szívesen mesélt kedves adomákat és nem bánta, ha rájártam a házi-könyvtárára.