Több mint hat évtizede a művészet szolgálatában

Minap került a kezembe Banner Zoltán legújabb kötete. A Magyar Napló és a Mentor Könyvek közös gondozásában jelent meg. Címe sokatmondó: A cédrusfa hatalma. Alcíme elgondolkodtató: Az én művészeti akadémiám. Beleolvasva, majd elolvasva megállapíthattam, hogy nehéz olvasmány. Az olvasmány nehézségét nem stílusa adja, mert az könnyed, olvasmányos, még csak nem is tartalma – ami érdekfeszítő, mint egy kalandregény –, hanem mondanivalójának súlya.

A címválasztásra – bár a művészetek iránt fogékony olvasó számára egyértelmű az asszociáció – maga a szerző adott magyarázatot a Magyar Nemzet újságírójának kérdéseire válaszolva: „A könyv címének ihletője Csontváry Kosztka Tivadar csodálatos, cédrusfát és körtáncot ábrázoló festménye”, ugyanis „átvitt értelemben ő egész életében a szimbolikus, erőt, állhatatosságot is jelképező cédrusfa körül táncolt, hiszen Erdély művészettörténetén keresztül az egyetemes magyar művészettörténetet is szolgálta”.

Erdély nagyhatalom a kultúra terén az emlékiratok tekintetében is – mint utal rá könyvében Banner Zoltán –, s bár önéletrajzi indíttatású a könyv, így a szerző főszereplője, személye mégsem tolakodik előtérbe, csupán a láttatás eszközének szerepét tölti be.

Azt már Barabás Miklóstól tudjuk, hogy a valóság adott, a valóság ábrázolása azonban az ábrázoló – a művész – habitusának, kultúrájának, vérmérsékletének, világlátásának kérdése. A valóság ábrázolásának percepciója pedig egy harmadik dimenzió, ez pedig a művészetet befogadó közönség habitusának, kultúrájának, vérmérsékletének, világlátásának függvénye.

Banner Zoltán a percepciót, a művek befogadását segítette hosszú, izgalmas és eredményes művészeti írói pályafutása során. Mint írja könyvében, „Nem annyira tájékoztató, mai kifejezéssel élve kommunikációs, hanem beavató, »térítő« tevékenységnek fogtam fel a művészeti írás műfajait”. Megjegyzi: „Korai felismerésként ragaszkodtam a művelt társadalomról vallott naiv rögeszmémhez, (…) ösztönszerűen jutottam el ahhoz a meggyőződéshez, hogy a kultúra, (…) jelesül a magyar kultúra több mint emberi minőség: a nemzeti lét és öröklét egyetlen esélye volt és marad.”

A szerző nem véletlenül adta kötetének Az én magyar művészeti akadémiám alcímet, ugyanis az ő akadémiája, tanulmányainak színhelye a kortárs művészek műterme volt, azokat barangolta az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végén történt hazulról haza való telepedéséig.

Sorra kereste fel a hagyományos művészeti központokat, és figyelemmel kísérte a művészkirajzások nyomán kialakult, létrejött alkotóközösségeket, banneri értelmezés szerinti iskolákat, heti, kétheti rendszerességgel az Utunk hasábjain megjelent művészeti írásaiban e műterem-látogatásai élményeit osztotta meg az olvasóval. Ez volt az ő akadémiája.

Visszatérve a kötetre, az izgalmas nehéz olvasmányra: a könyv három nagyobb részre tagolódik. Az első részben ifjú éveit eleveníti fel, útkeresésének szépséges gyötrelmeit. A második részben – s ez adja a könyv gerincét – művészeti írói, költői és előadóművészi pályája állomásait vázolja fel, de mint már említettem, mindezt teszi oly módon, hogy bár ő a főszereplő, a cselekmény főhőse, a történet az erdélyi képzőművészet utóbbi hatvan esztendejének története. Végül naplófeljegyzései olvashatók a 2005–2019 időszakból, majd beszédes képmelléklet zárja a kötetet: tizenkét kortárs művész által készített Banner-portrét vonultat fel.

Számomra rendkívül fontos üzenete van a kötetnek: ideje volna megírni monografikus igénnyel a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban működő magyar kulturális intézmények történetét. E kötet akár remek kiindulópont lehetne az Utunk művészetszervező tevékenységének bemutatásához.

Banner Zoltán megtette a maga dolgát a saját pászmáján, s könyvéből az is kiviláglik, hogy még nem tekinti befejezettnek tevékenységét: mintegy hetven könyve sorát gyarapítani szeretné. Hadd jegyezzük meg, hogy valamennyi könyve erdélyi kiadásban látott napvilágot „3-4 különböző műnemű kötetet leszámítva”.

Erőt, kitartást és töretlen alkotókedvet kívánok hozzá a 89. életévét taposó szerzőnek.

Continue Reading

Különbségek

Milyen lényeges különbségek vannak Székelyföld különböző térségei, a történelmi székek között? – szegezték nekem a kérdést nyilvános fórumon az egyik székelyföldi városban. Némi provokatív éle is volt a kérdésnek – véltem felfedezni –, a kérdező talán arra akart rávezetni, hogy kimondjam: egyik vagy másik székelyföldi régió gyorsabban fejlődik, látványosabban gyarapodik vagy jobb eredményeket mutat a gazdaság, a kultúra területén. A kérdésben az is benne volt, amit a különböző falvak, tájegységek lakói közötti rivalizálás kapcsán is megtapasztalhatunk: a szomszédfalusiak egymást ugratják, a háromszékiek a csíkiakat, a csíkiak az udvarhelyszékieket, az udvarhelyszékiek a csíkiakat és hosszasan folytathatnánk a sort. Tény, hogy nagyon sok különbség van az egyes régiók között, ezek történelmükből, földrajzi helyzetükből, éghajlati viszonyaikból fakadnak, s ezekre tevődnek rá a kulturális jellegzetességek, mint a vallási hovatartozás, a szellemi és tárgyi népi kultúra, a szokásjog. De befolyásolja a képet az urbanizációs fok, a polgárosodás mértéke, az ipari létesítmények jelenléte, az infrastruktúra kiépítettsége egyaránt.

Hogy csipkelődnek, élcelődnek az emberek egymással? Ez nem föltétlenül konfliktusok létét jelenti, hanem inkább az egymásra figyelést, az egymás jellegzetes vonásainak, tulajdonságainak számon tartását, ismeretét. Meg hát olyannal viccelődünk, akit jól ismerünk, akiről tudjuk, hogy nem veszi sértésnek az élcet, s akitől a magunk rendjén mi is elfogadjuk, hogy viccelődjék velünk. A kölcsönösség jegyében…

Visszatérve a különbségek kérdésére: a Székelyföld peremvidék. A történelem során alakult ki ez a helyzet. A nagy háború előtt egy hatalmas ország peremén állt, távol esett a gazdasági és kulturális vérkeringéstől. Az impériumváltás után igaz, hogy az ország szívében találta magát, de etnikai, kulturális jellegzetességei folytán ismét peremhelyzetbe szorult, a királyi hatalom és a népi demokrácia egyaránt ennek az állapotnak a fenntartását segítette elő. Ráadásul a pártállami időszak tönkre tette a térség erősségét jelentő kisipart és a családi gazdaságokat. A rendszerváltás így nem a nullát jelentette a térség számára, hanem más vidékekhez képest negatív értékekről kellett indulni, előbb el kellett jutni más vidékek fejlettségi szintjére, s onnan folytatni a fejlesztési, korszerűsítési munkát.

Hogy ez a munka lassan vagy gyorsan halad? Nézőpont kérdése. Aki végzi és aki a szükséges finanszírozás megszerzésén fáradozik, úgy érzi, gyors a fejlődés, így is gyakran erőn felül teljesítünk. A térség lakóiként azonban türelmetlenek vagyunk, irigykedve nézünk azokra a térségekre, ahol nagyobb mértékű a fejlődés.

Azonban be kell ismernünk töredelmesen, hogy igenis, a Székelyföld, annak különböző történelmi térségei fejlődtek. Van, ahol az utakra, azok állapotának javítására fektették a nagyobb hangsúlyt, máshol a települések korszerű infrastruktúrájának megteremtése volt a célkitűzés, és van olyan térség, ahol sikeresek voltak a gazdaság fejlesztésében, máshol a mezőgazdaság terén értek el számottevő változásokat. Mindenhol felismerték azonban, hogy a kultúra, annak megannyi vetületének gyarapítása jelenthet számunkra erőforrást, ugyanis a kedvezőtlen földrajzi, gazdasági adottságokat csak tudással tudjuk ellensúlyozni, az egyenlőtlenségeket áthidalni.

Közben pedig lehet élcelődni egymással, s mintegy virtuskodva felhívni a figyelmet sikereinkre, egymást serkentve ez által.

Visszatérve a kérdésre, miszerint: Milyen lényeges különbségek vannak Székelyföld különböző térségei, a történelmi székek között? Érdemes őszintén rávilágítani ezekre a különbségekre, mert ezek teszik sokszínűvé, vonzóvá, változatossá a számunkra kedves helyet. Az otthonunkat…

Continue Reading

Vakcinaturizmus

Az immár több mint egy éve tomboló világjárvány nemcsak életvitelünket módosította, hanem még nyelvünket is alakította. Új szavak jelentek meg. Például az oltakozás. Kíváncsiságból rékerestem az internet egyik népszerű keresőmotorján az oltakozni szóra és 29 800 találatot adott egy pillanat alatt, az oltakozás formára rákeresve 37 300 találatok kaptam. Nos, a keresőmotor használata is köznevesült lassal a szolgálgató nevéből, a guglizni szóra is 3160 találatot adott a… gugli.

Az oltakozás – vagy maradva a hagyományos szóhasználatnál: az oltás – kérdése emberközi kapcsolataink egyik meghatározó elemévé vált, akárcsak a koronavírus és a járvány léte vagy a politikai-ideológiai meggyőződés, elfogadása vagy elutasítása alapján sorolja az ember az ismerőseit barátai vagy ellenségei körébe. Az oltásellenesek köre azonban sokkal szélesebb a vírustagadók körénél, ugyanis azok is kételkednek az oltás vagy oltások hatékonyságában, akik nem csipektől, ötgétől meg más, tudományos-fantasztikus regénybe illő dolgoktól tartanak, hanem kételkednek abban, hogy ilyen rövid idő alatt hatékony oltóanyagot sikerült kifejleszteni, kételkednek abban, hogy ezek az oltóanyagok nem okoznak a későbbiekben jóvátehetetlen károsodást a szervezetben.

Országos szinten eddig 2 568 108 adag oltást adtak be az idős korosztálynak és a krónikus betegeknek, valamint a fertőzésveszélynek kitett alkalmazottaknak, s elkezdték a többi lakossági kategória oltását is. Ha a hivatalos népességi adatokat vesszük, ez a szám alig több, mint a lakosság tíz százaléka, ha azonban úgy számolunk, hogy külföldön több millió – egyes források szerint három, mások szerint ötmillió – román állampolgár él, akkor a beoltottsági arány akár 15 százalék is lehet. Legutóbb Hargita megyében 35 ezer beoltott személyről szóltak a statisztikák, ami azt jelenti, hogy körülbelül az országos aránynak megfelelő az oltásban részesült Hargita megyeiek aránya.

Hogy kevés ez vagy sok? Nézőpont kérdése. Az oltásra várók szerint kevés, az oltásban kételkedők vagy az oltástagadók szerint viszont sok. Tény azonban, hogy egyelőre nagyobb az oltás iránti igény, mint az oltóanyag, a hatóságok nem tudják olyan ritmusban beszerezni a különböző oltóanyagokat, mint amennyire igény lenne. Ezt tanúsítják a hosszú várólisták és ezt tanúsítja napjaink új kirándulási, országjárási formája, a vakcinaturizmus.

Eleinte akkor találkoztam a fogalommal, mikor morgolódni hallottam pár embert amiatt, hogy regátiak keresik fel tömegesen a Hargita megyei oltóközpontokat. Vagy amiatt, hogy a rövid enyhítési időszakban, míg karanténkötelezettség nélkül lehetett Magyarországról ide utazni, ugyancsak tömegesen olttatták be magukat már rég Magyarországon élő, nyugdíjukat ott költő volt honfitársaink, akik rájöttek, hogy most az egyszer hatékonyabb a hazai egészségügyi ellátó rendszer, mint a magyarországi és hamarabb megkaphatják az általuk óhajtott vakcinát… Tehát morgolódtak a népek, hogy bezzeg mások elharácsolják előlünk az oltást… s közben nem igénylik azt.

Minap magam is a vakcinaturizmus művelőjévé váltam. Kolozsváron élő gyermekeim nem kaptak időpontot a kincses városban, így hát itthon próbálkoztak regisztrálni. Sikertelenül: a rendszer legközelebb Baróton ajánlott fel helyet és időpontot. Két nappal korábbit, mint amilyet én kaptam másfél hónappal ezelőtt, s azt sem itthon, Csíkszeredában, hanem Gyergyószentmiklóson. Így hát két nap leforgása alatt megtapasztalhattam mind a baróti, mind a gyergyószentmiklósi oltóközpont jó szervezettségét, munkatársainak odaadását és kedvességét. No meg azt, hogy Baróton többnyire idős brassóiak álltak sorba, Gyergyószentmiklóson pedig az oltakozók között idős marosvásárhelyi bácsival is találkoztam. Mindenki örvendett, hogy megkaphatta vakcináját.

Azaz oltakozott. Mert hát a járvány nemcsak életvitelünket változtatta meg, hanem nyelvünket is.

Continue Reading

Felértékelődött a szabadság fogalma

Tegnap a Kárpát-medencében, de a nagyvilágban élő magyar diaszpórában egyaránt a magyar szabadság napját ünnepelték. Azt a napot, amelyen 173 évvel ezelőtt a rendi nemzet helyét átvette a politikai nemzet, s e nemzet tagjai között voltak nemcsak a kiváltságosok, hanem az addigi jogtalanok sokasága is. A francia forradalom óta a szabadság fogalmát tűzték, tűzik zászlójukra a forradalmak. Forradalomnak és szabadságharcnak nevezzük az 1848–49-es és az 1956-os eseményeket is, s az 1989-es romániai történések sora – amit az akkori eufóriában forradalomnak hittünk és neveztünk – szintén a szabadság ünnepe akart lenni.

De mi a szabadság? E szó hallatán ezelőtt két évvel – eltunyulva a rendszerváltás után eltelt három évtizedben – elsősorban a nyári szabadságolás vagy téli sízés jutott eszünkbe, tavaly március közepe óta azonban személyes szabadságunkat értjük alatta elsősorban.

Mert mi a szabadság? Idegen erőtől való függetlenség. Fizikai értelemben és lehetőségeink tekintetében is szabadnak lenni. Megélni a döntési lehetőséget. A személyes szabadság elsősorban a szabad mozgást, az erkölcsi szabadság a szabad akaratot jelenti. Jogi értelemben a szabadság mindazon cselekedetek összessége, amit nem tilt a jog. S mindezekhez társul a költői, általában az alkotói szabadság.

Hogy mennyire felértékelődött a szabadság fogalma mindannyiunk számára a járvány visszaszorítása érdekében foganatosított korlátozó intézkedések közepette, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az ünnepi beszédek, a közméltóságok által megfogalmazott ünnepi üzenetek többsége a járványra, annak következményeire is utalt. A szónokok egy része párhuzamot vont a márciusi ifjak és a vírus elleni küzdelem első vonalában dolgozó személyek között, ez utóbbiak kitartását, hősiességét, állhatatosságát, áldozatvállalását Petőfiék magatartásához hasonlítva.

Rájöttünk, hogy milyen fontos számunkra a szabadság, az az állapot, amelyet nem értékelünk kellőképpen, mikor élvezhetjük. Személyi szabadságunkban, mozgási szabadságunkban, vágyainkban, döntéseinkben korlátozott minket, mindannyiunkat a hatalom – paradox módon: a mi érdekünkben! –, megváltoztatva, felforgatva teljes mértékben életünket, mindennapjainkat, szokásainkat és emberközi viszonyainkat.

Rájöttünk, hogy mennyire sérülékeny a szabadság fogalma, s mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. A kiszolgáltatottság bizonytalanságot, a bizonytalanság pedig kétségeket, félelmet szül. Akik megérték és megélték a diktatúrát, tudják, mi a félelem. Éppen ezért értékes az 1989 előtt szocializált emberek számára a szabadság. Mint ahogy értékes a rendszerváltás utáni időszakban nevelkedett korosztályok számára is, ugyanis őt természetes állapotként élték meg a szabadságot, ugyanis beleszülettek. Éppen ezért érinti érzékenyen az idősebbeket és a fiatalabbakat egyaránt a megszorító intézkedések meghozatala, érvényre juttatása.

Szeretnénk újból szabadnak tudni magunkat. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a kisebbségi lét béklyóitól nem tudunk, nem lehet megszabadulni, de enyhíteni lehet a kötöttségeken, s ezt a szabadság kiteljesedéseként értékeljük. Szeretnénk újból szabadon mozogni, szabadon ápolni rokoni, baráti kapcsolatainkat, szabadon barangolni a nagyvilágban. Szabadulni a járvány béklyójából, rabságából. Tenni ellene pedig csak kitartással, türelemmel, fegyelmezettséggel tudunk.

No meg áldozatvállalással.

Tehát – bár első hallásra erőltetettnek tűnik – nem véletlen a párhuzam a márciusi ifjak küzdelme és a vírus elleni küzdelemben részt vevők mindennapi ténykedése között.

Continue Reading

Kicsengetés után

Érdekes számsorokat tett közzé a napokban Hargita megye tanfelügyelősége: a tavalyi végzősök több mint fele egyetemen folytatta tanulmányait, a továbbtanulók kétharmada lány volt. Ugyanakkor a tavaly kicsengetett fiatalok majdnem 30 százaléka kezdett el dolgozni a középiskola befejezése után, 22 százalékuk viszont novemberben még munka nélkül volt. A munkába állók 60 százaléka fiú.

A tanügyi statisztikákból az is kiderül, hogy a jobb – avagy jobbnak tartott – középiskolákban magasabb a lányok aránya, a fiúk a szakközépiskolákban kerülnek többségbe, tehát a nemek közti differenciálódás már a kilencedik osztályba való felvételi eljárás során megtörténik. Szakemberek hívták fel a figyelmet már évekkel ezelőtt arra, hogy a jelenlegi felvételi rendszer nem veszi figyelembe a fiúk és a lányok életkori sajátosságait, így nem azonos eséllyel pályáznak egyik vagy másik középiskolai osztályba. Így az egyenlőtlenség a továbbtanulásban is megmutatkozik.

A tavaly végzettek körében a továbbtanulók aránya közel három százalékkal magasabb az előző évhez képest. Az elmúlt időszakban 2009-ben volt a legmagasabb a továbbtanulók aránya (54,38 százalék), 2013-ban pedig a legalacsonyabb, a végzősök csupán 34,81 százaléka folytatta tanulmányait.

Hogy milyen egyetemi központokat részesítenek előnyben a Hargita megyei fiatalok? A kedvenc célpont továbbra is Kolozsvár, ezt követi Marosvásárhely és Brassó, illetve a továbbtanuló 7 százaléka által preferált csíkszeredai Sapientia. 49 fiatal választotta a külföldi továbbtanulás lehetőségét, többségük Magyarországon tanul, de folyamatosan emelkedik az angliai egyetemeket választók száma.

A továbbtanulók negyede humán, 16 százaléka műszaki, 12 százaléka gazdasági tudományokat sajátít el, az orvosi egyetemet választók aránya valamivel több, mint 10 százalék.

Legnagyobb arányban a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző végzettjei folytatják tanulmányaikat, a rangsorban a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium és a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium következik, 90 százalék körüli továbbtanulási aránnyal. Ezzel szemben tavaly egyetlen továbbtanuló sem került ki a szentegyházi Gábor Áron és a gyergyóditrói Puskás Tivadar Szakközépiskola végzősei közül.

A munkaerőpiacon érvényesülő tavalyi végzettek adatait vizsgálva kiderül, hogy ezen a téren a legeredményesebbeknek a szentegyházi Gábor Áron, a korondi, a borszéki Zimmethausen, a gyergyószentmiklósi Fogarassy Mihály és a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskola bizonyult, végzettjeiknek több mint hetven százaléka munkába állt. A megyében két oktatási intézmény van, amelynek egyetlen tavalyi végzettje sem állt munkába: a székelyudvarhelyi Marin Preda Gimnázium és a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium. A számok a tavaly novemberi helyzetképet mutatják, így valószínű, azóta többen is találtak munkahelyet.

Mint észrevehető, nagy a különbség pár elitnek mondott középiskola és pár szakközépiskola között. Mindkettőre szükség van: elitképzésre és minőségi szakmunkásképzésre egyaránt. Sajnos, a gyermekeket és szüleiket túl korán választás elé állítják azzal, hogy milyen középiskolában kívánják folytatni tanulmányaikat az általános iskola felső tagozatának elvégzése után, a jelenlegi számítógépes elosztási rendszer a magas beiratkozási jeggyel rendelkezőknek kedvez, viszont nehezen ledolgozható hátrányba hozza a jó képességű, de kisebb beiratkozási jeggyel rendelkezőket.

A számokat vizsgálva azonban az is megállapítható, hogy egyre nagyobb a minőségibb képzést nyújtó szakközépiskolák száma, végzettjeik a továbbtanulásban és a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben is jeleskednek. Erre világítanak rá a vizsgált számsorok.

Continue Reading

Múlt és jelen

Érdekes ás tanulságos tapasztalatban volt részem a hét végén. Borszéken jártam, azon a hajdan szebb időket megért, jobb világot látott fürdőhelyen, amely rendkívüli adottságai ellenére mindig a peremvidéken helyezkedett el. Hol politikai földrajzi, hol gazdasági szempontból. De ez a peremhelyzet is lehetővé tette, hogy az adott kor, korok körülményei közepette is fejlődjék, a gyógyfürdőre, kúrára no meg élénk társasági életre vágyó úri közönség egyik kedvelt úticéljává váljék, felkapott nyaralóhelyévé legyen. Ezt bizonyítja a borvízkutak, gyógyfürdők léte, a szállodák és villák sokasága, az épületek stílusa.

A turizmus a kommunizmus időszakában is élénk volt a településen, a dolgozó néptömegek üdülőjeggyel töltöttek hetes, tíznapos turnusokat a telepen, az államosított villák, szállodák hajdani nevük helyett számokat kaptak, felelős gazda helyett gondnokot, működtek az állam által megszabott áron üzemelő közétkeztetési egységek – vagy hogy nevezték az átható menzaillatú kifőzdéket, kantinokat? – s míg tartott a turistaszezon, teltház volt. A hévízi vasútállomáson minden érkező és induló vonathoz volt buszjárat, egyszerre akár több jármű is a turisták rendelkezésére állt.

Aztán a jött a várt, de sosem remélt rendszerváltás, ami magával hozta az állami vállalatok – így a borszéki fürdővállalat – privatizációját és az 1948-as államosításkor elkobzott magán- és közösségi javak visszaszolgáltatásának lehetőségét. Még emlékszünk, az Iliescu-kormányzat az okos leányról szóló Mátyás-királyos mesében leírtak alapján járt el: úgy privatizált, hogy azért ne kerüljön más kezébe semmi, s úgy adott vissza, hogy lehetőleg az adott pillanatban a javak haszonélvezőinek is maradjon valami. Adott is meg nem is, tartott is meg, meg nem is.

A fürdővállalat ingatlanvagyona pedig jórészt egyénektől, családoktól, netán közületektől, vállalatoktól, egyházaktól elkobzott ingatlanokból tevődött össze, így egyaránt harcolt érte a fürdővállalat régi és új tulajdonosa, no meg a hajdani tulajdonosok, illetve azok örököseinek tömege. Az átgondolatlan privatizáció munkát adott évekre az igazságszolgáltatási szerveknek, sok-sok bosszúságot adott a pereskedőknek és évekre, évtizedekre visszavetette a telep, a település, a hasonló jellegű települések fejlődését.

Ugye, a közelmúltban számos írás foglalkozott a központi sajtóban Herkulesfürdő vagy Buziásfürdő pusztulásával, épített örökségének ebek harmincadjára való juttatásával. De hasonló metamorfózison ment át számos fürdőtelep. Volt, amelyet teljes mértékben felszámolt ez a változás, például Málnásfürdőt, másokat csupán megviselt, de azt alaposan, mint Tusnádfürdőt és Borszéket. Tusnádfürdő talán lépéselőnyben van Borszékhez képest, ugyanis ott hamarabb sikerült lezárni a tulajdonjog tisztázásának folyamatát – noha még ott is látunk gazdátlan vagy annak tűnő patinás villákat –, Borszéken viszont szembetűnő a kontraszt, ugyanis a központi sétány több reprezentatív épülete vásott rommá felelőtlen befektetők ténykedése nyomán. A két legfájóbb pont talán a hajdani Reménység szálló, illetve a Mélik szálló, szomszédságukban pár impozáns, méretében és stílusában egyaránt lenyűgöző villa. Sok, a régi képeslapokról ismert, hasonlóan bámulatos épület időközben eltűnt, másokat hozzá nem értő kezek, kétes ízlésű egyének fura amalgámmá alakították, de számos jó példát láthatunk arra is, hogy kis törődéssel és némi pénzzel kellemes, múltidéző de korszerű kényelmet nyújtó környezetet lehet kialakítani, s vagy családi nyaralóként, vagy szálláshelyként, netán panzióként működtetni az örökbe kapott vagy vásárolt régi épületet.

Kétségtelenül, a nyaralási szokások megváltoztak, manapság az emberek inkább wellnessre járnak, mint gyógyfürdőre, s mikor nyaralni, netán telelni mennek, nemcsak szállásra és étkezésre vágynak, hanem érdekes programokra is. Borszék sípályájával és nyári bobszánkópályájával, kirándulási lehetőségeivel és közösségi eseményeivel ezt a többletet próbálja nyújtani. A közelmúlt elvarratlan történetei azonban mély sebeket ejtettek a település arculatán, s ezeket a sebhelyeket nehéz lesz eltüntetni.

Ezért volt érdekes és tanulságos hétvégi borszéki kiruccanásom…

Continue Reading

Az anyanyelv napja

Fiatal ünnep Az anyanyelv nemzetközi napja: az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete – közismertebb nevén az UNESCO – 1999-ben nyilvánította február 21-ikét az anyanyelv nemzetközi napjává, így kívánta felhívni a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára. A mindentudó online lexikon szerint véres eseménysor következtében nyilvánították ezt a napot Az anyanyelv nemzetközi napjává: történt, hogy Pakisztánban 1952-ben az urdu nyelvet nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé. Bangladesben – amely akkor még Pakisztán része volt –, tiltakozások kezdődtek, ugyanis a bangladesiek anyanyelve nem az urdu, hanem a bengáli. A bengáli nyelvi mozgalom Dakkában február 21-én nagy tüntetést szervezett, de a rendőrség keményen lépett fel a tüntetőkkel szemben és közülük ötöt megölt. Bangladesben ezt a napot azóta a bengáli nyelvi mozgalom napjaként ünneplik. Ennek emlékére nyilvánították bangladesi javaslatra az anyanyelv nemzetközi napjává február 21-ét. 2000-ben ünnepelték először és azóta minden évben rendezvényeket, szimpóziumokat tartanak ezen a napon.

Tegnap este Csíkszeredában vehettem részt az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából szervezett rendezvényen. A Kájoni János nevét viselő Megyei Könyvtárban Lázár Imre harangöntő mester kisplasztika-gyűjteményéből nyílt kiállítás és dr. Tapodi Zsuzsa, a Sapientia Egyetem professzora tartott lebilincselő előadást az anyanyelvről, kultúráról, illetve a nyelv és a kultúra identitásmeghatározó és önazonosságőrző szerepéről.

Lázár Imre kisplasztikagyűjteménye lenyűgöző. Nemcsak a birtokában lévő műalkotások számát tekintve érdemel figyelmet – hiszen bármelyik székelyföldi város közgyűjteményével vetekedhet, s annak díszére válhatna –, hanem a szobrok, plakettek művészi színvonalát, az alkotók sokszínűségét tekintve is. A Csíkszeredában rögtönzött tárlat felvonultatja a székelyföldi, erdélyi szobrászművészet jelentős alkotóit – nyilván, a teljesség igénye nélkül, olyan nevekkel találkozhattunk a tárlaton, mint Adorjáni Endre, Bálint Károly, Bodó Levente, Gergely István, Hunyadi László, Kiss Levente, Székely József, Szervátiusz Tibor, Tőrös Gábor vagy Vetró András. A kiállított művek is szorosan kötődtek az eseményhez, ugyanis az erdélyi magyar múlt, a kultúra meghatározó személyiségeit, a magyar nyelv és irodalom kiváló művelői, a művészetek és a tudomány jelesei bronzba öntött arcképét láthatjuk a tárlókon: Arany János, Mikes Kelemen, Bethlen Gábor, Ady Endre, Tamási Áron, József Attila, Bolyai Farkas, Bolyai János, Kőrösi Csoma Sándor, Orbán Balázs, Kemény János, Sütő András, Tamási Áron, Áprily Lajos, Márton Áron, Kós Károly, Kányádi Sándor alakja elevenedik meg a látogató előtt.

A kiállítás érdekessége, hogy e gyűjtemény darabjait eddig a budapesti, a sárospataki és a gyergyószentmiklósi közönség láthatta, ez esetben is igaznak bizonyult a mondás, hogy senki nem lehet próféta saját hazájában: azaz egy székelyudvarhelyi kiállítás megszervezése még várat magára.

Lázár Imre harangot is állított ki Csíkszeredában. Mint elhangzott a Kovács Árpád művészettörténész által tartott méltatásban, Lázár Imre harangjai mindenhol jelen vannak a Kárpát-medencében, nagyon sok kis létszámú, emiatt nem túl sok anyagiakkal rendelkező közösségnek a mester adományozta a harangot, ezzel támogatva megmaradásért folytatott küzdelmüket. Mert a sok helyen már csak a harang zúgása, csengése jelenti a hívó szót az anyanyelv közösségi, intézményesített megélésére, használatára: az hívja templomba a híveket. Identitásuk záloga nyelvük mellett a hitük maradt.

Vigyázzunk tehát anyanyelvünkre, mert az számunkra nem csupán kommunikációs eszköz, hanem identitásunk egyik fontos eleme. Mi magunk vagyunk – erre figyelmeztet ez a fiatal ünnep is.

Continue Reading

Húshagyat

Ma van húshagyó kedd, holnap – szigorú böjti nappal – kezdődik a legnagyobb keresztény ünnepet, a húsvétot megelőző böjti időszak. A szokás szerint ma zárul a farsang, a vízkeresztkor kezdődött vigalmi időszak, hagyományosan a bálok, mulatságok – s talán, ami a legfontosabb: a lakodalmak – ideje. Nem véletlenül ábrázolják Illést – vagy ahogy Borzsovában nevezik: Dobait – meredező férfiassággal, ugyanis a könyörtelen népi humor, a maró gúny nemcsak a telet, a hideget parentálta el, hanem kigúnyolta a társadalom, a közösség, a család fenntartása szempontjából haszontalan, hivatását be nem teljesítő, pártában maradt lányokat, illetve a vénlegényeket. Illés égnek álló, túlméretezett szemérme „úgy maradt”, jelképezve a be nem teljesülést. A legényül maradtak ilyenkor virág helyett bizonyos falvakban bábakalácsot kaptak fejfedőjükre – kalapjukra, bundasapkájukra –, s azt mintegy billogkény viselték, a szürke, száraz virágdísz a falu társadalmában betöltött státusukat jelezte.

Mára gyökeresen átértékelődtek ezek a szokások, megváltozott – jobban mondva kiüresedett – azok jelentéstartalma. Lassan szótár, lexikon – s annak is valamiféle online elérhető változata – szükséges ahhoz, hogy megérthessünk olyan fogalmakat, mint vénlegény, vénleány. Ráadásul immár nem is szalonképes, polkorrekt fogalmak, ugyanis ma már nem lehet embereket megbélyegezni azért, hogy házasságban élnek-e vagy elutasítják azt, gyermeket szülnek-nevelnek, vagy anélkül képzelik el életüket. Meg aztán ha még hosszúra nyúlik a korlátozások időszaka, az esküvő, lakodalom fogalma is megfoghatatlan valamivé válik, egy éve lassan legfennebb polgári esküvőt ha tartottak az egymásnak elköteleződni vágyó fiatalok, lakodalmat, evés-ivással-dínomdánommal egybekötött összejövetelt már nem lehetett szervezni. Meg hát mit ér az öröm, ha azt nem tudja másokkal megosztani az ember…

Idén mintha nagyobb lelkesedéssel szervezték a hagyományőrző csoportok a farsangi felvonulásokat, még akkor is, ha mindvégig kérdéses volt, hogy megengedik-e a hatóságok a felvonulás megtartását. S mint láthattuk, tapasztalhattuk a hét végén, nem mindenhol tudták megszervezni, nem kaptak engedélyt az utcán való felvonulásra. Nagyobb volt a lelkesedés, ugyanis a hosszúra nyúlt megszorítások után nagyobb a kikapcsolódásra való vágy, mindenki igényli már az állandó készenlét után az ellazulást, a kikapcsolódást, szükségét érzi, hogy gúny tárgyává tegye, kinevesse a fonákságokat. Az elmúlt közel egy esztendőben pedig rengeteg fonákságot tapasztalhattunk, élhettünk meg, bőven van, amit kifigurázni.

Az eddig szervezett felvonulások elmaradhatatlan kelléke nyilván a maszk volt, az a fránya textília, ami napi viseletünk része lett, mint a fehérnemű, még akkor is, ha azt némelyek csak tessék-lássék módon hordják, amolyan tokamelegítőként, mátyáskirályos bölcsességgel: van is, meg nincs is. Van, ha vizslat a hatóság, s nincs, mert tudnak szuszogni tőle… S természetesen elmaradhatatlan volt a fertőtlenítés is, mondván, sose hitték volna, hogy a kezük több szeszt megiszik, mint szájuk…

Ma még tartanak a farsangi vigalmak – sőt, a protestáns Sófalván még holnap is telet temetnek – utána beáll a böjt csendje. Csütörtökön – más, főként magyarországi vidékok szokását meghonosítva – még egyet torkoskodhatunk, még egyet jól belakmározhatunk, ahhoz, hogy aztán elcsendesedjünk és a húsvét misztériumára készüljünk. S addig is van, min gondolkodnunk, elmélkednünk, mert számtalan beteljesületlen álmunk, vágyunk, reményünk, el nem végzett tennivalónk maradt. Erre figyelmeztet minket Illés vagy Dobai tettre kész, de dolgavégezetlenül „úgy maradt”, hiábavaló férfiassága…

Continue Reading

Búcsú Farkas Árpádtól

Nem ilyen lovat akartam – parafrazálhatnám a Farkas Árpád válogatott publicisztikai írásaiból összeállított kötet címét, ugyanis könyvrecenziót készültem írni, nem nekrológot. Örömmel vettem kezembe az említett vaskos kötetet, illetve az Ostorzúgásban ének, Egybegyűjtött versek című könyvét, ugyanis a két kiadvány sűrű egymásutánban jelent meg a költő/újságíró avagy újságíró/költő életműve összegzéseként. A verseskönyv keltezése 2019, a publicisztikaköteté – esszék, glosszák, tárcák, interjúk és riportok gyűjteményéé – 2020. Mindkettő több évtized terméséből közöl, de minden sor aktuális. A szövegek tömörek, minden szó gondosan válogatott, a mondanivaló feszes. Szűkszavúak, mint az evidenciák általában. Mint az igazságok. Mint az örökérvényű igazságok. Megfogalmazásukhoz nem kell sok szó, csak pár, de az találó legyen. A legtalálóbb.

Farkas Árpád írásművészete korszerű. Ezt példázza a munkásságát méltató számtalan tanulmány, elemzés, kritika, monografikus igényű írás. No meg a számos szakmai díj, amelyben élete során részesült. Okkal és joggal. Ezt igazolja műveinek évtizedeken átívelő időszerűsége, s az, hogy az olvasók szeretik, keresik és olvassák.

Az ő nemzedéke rendkívüli nemzedék volt, falusi környezetből emelkedtek ki közülük sokan, magukba szívták a nagyvárost, Kolozsvárt és szellemiségét, s az örökérvényű értékeket szűk környezetük értékeivel gazdagították. Ezt tették az egymás társaságát kereső kortárs bölcsészhallgatók és művészpalánták, akik hamarosan koruk, korunk meghatározó kulturális személyiségeivé, értékteremtőivé váltak. Értelmiségi habitusuk mellett közös vonásuk a múló, végnapjait élő hagyományos paraszti kultúra értékeinek megörökítése, közkinccsé tétele. S tették ezt oly módon, hogy korunk sűrűn változó izmusainak kavalkádjában és értelmezhetővé váltak, értelmezhetőek maradtak. Ez a kettősség adja életművük nagyszerűségét. E generáció tagjai egy részének életműve lezárult, mások viszont még alkotnak, teremtenek. Mert tudják, hogy ez értelmiségi létük velejárója, kötelezettsége, hordozásra ösztökélő keresztje.

Sylvester Lajos kérdéseire válaszolva mondta az Apáink arcán című portréfilmben a Duna Televízióban, mintegy összegezve saját és nemzedéke ars poeticáját: „Életem jövése-menése alkalmából megtanultam becsülni embertársimat, embertársaim közül azokat, akik érték-életrehívóak, embertársaim közül azokat, akik értékművelők és értékbecsülők. Ezek számát szeretném szaporítani, mindent ennek jegyében próbálgatok cselekedni. Ennyi. Semmiféle nagy magyar búbánat, semmiféle túlkelt, nagy nemzeti kovász nem akarok lenni. Egyszerűen azok közé tartozónak szeretném tudni magam, akit értéket teremtettek, és értéket életben tartanak.”

Kötetéből tudom, hogy élete első műtermi felvételét Székelyudvarhelyen, a Kováts féle napfényműteremben: hintalóra ültették, hogy ringatózzék. Később – talán a fénykép hatására? – szülei hintalóval ajándékozták meg. S nagy volt a döbbenet, mikor rajtakapták, hogy kezében iromba fűrésszel próbálta elvágni „a hintaló lengedezésre szolgáló talpát”. Béklyójából akarta kiszabadítani, mert „bizonyára lépni akart, ügetni, nyargalni, világgá száguldani az ő legényével.” Tette azt azért, mert nem szerette a helyben való ringatózást, a száguldás csábította, vonzotta: a szellem szabad szárnyalása. Ez vezérelte újságírói munkájában – mikor örömmel vetették bele magukat „a hétköznapi újságírás porába”, hancúrozva és fetrengve benne –, ezt tartotta szem előtt szerkesztőként, és ez sarkallta költészetében is.

Szerencsések vagyunk mi mindannyian, akik megismerhettük őt és nemzedéktársait; együtt dolgozhattunk velük, akik tanulhattunk tőlük hozzáállást, magatartást. Hitet és kitartást. Alázatot és büszkeséget. Akik megmutatták, hogy nem elegendő zsörtölődni a hintaló ellen, mondván: „Nem ilyen lovat akartam”, hanem tettek is azért, hogy az Pegazusként szabadon szárnyalhasson.

Continue Reading

Mit szúrtunk el?

A közösségi média sokak számára munkaeszköz, kommunikációs csatornaként, információközlő felületként használjuk, illetve mérni tudjuk, hogy egy-egy bejegyzésünk milyen olvasottságot kapott. S ha már munkaeszköz, akkor dolgozunk vele. Munka közben pedig számtalan dologgal szembesülünk. Például azzal, hogy a felhasználók jelentős hányada nem tud helyesen írni. Egy másik tetemes része pedig nem is akarja tudomásul venni, hogy vannak szabályok ezen a téren is.

Leggyakoribb eset az ékezetek elhagyása. Ezt gyakran meg is magyarázzák az online felületen megnyilvánulók: ékezetek nélküli billentyűzeten, vagy magyar betűkészlettel nem rendelkező telefonról írnak. Holott nem ördöngös dolog magyar betűkészletet telepíteni sem a gépre, sem a telefonra, csupán macerásabb, munkásabb dolog használni is azt: ugyanis esetenként egy betű megjelenítéséhez billentyűkombinációt kell használjunk.

Másik gyakori hiba az egybeírás-különírás. Az összetett szavakkal nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni, s ha netán többszörösen összetett szóval kell megbirkózzanak, akkor végképp feladták, csak szavak halmazát jelenítik meg.

De gyakran találkozni olyan esettel is, amikor a lelkes internethasználó egy-egy tárgy vagy fogalom megnevezésére csupán egy – hangzásában az eredeti szóra nyomokban emlékeztető betűhalmazt – ír le, elvárva, hogy azt valaki megértse.

Még jó, ha csak valamit eladni vagy vásárolni akarnak az ezeket a bejegyzéseket megfogalmazók, ugyanis legfennebb nyakukon marad a portéka, vagy nem találnak vevőt. A baj akkor kezdődik, amikor véleményt fűznek komoly, vagy annak vélt támákhoz. Megkérdőjelezhetetlen álláspontot, már-már szentenciát, netán dogmát fogalmaznak meg. Kinyilatkoztatnak. Ha meg valaki szóvá teszi a helyesírás művészete terén észlelhető hiányosságaikat, akkor jön a minősítés: helyesírásnáci.

Nyilván, nem kell abszolutizálni a nyelv, s ezen belül az írás szerepét, ugyanis a nyelv is, meg az írás is elsősorban kommunikációs eszköz. Nem önmagáért van, hanem azért, hogy gondolatokat közvetítsünk. S mint az eszközök többsége, ezek is állandó átalakuláson, változáson mennek át, korszerűsödnek. Szavak hullanak ki, helyüket mások veszik át. A helyesírási szabályokat is időnként átírja az akadémia.

De a közösségi médiában megjelenő, fent említett bejegyzéseket olvasva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nyelvtani szabályokat nem ismerők száma nagyon magas, ugyanakkor számottevő a nyelvet sekélyen ismerők és gyakorlók száma is.

Vajon miért? Mit szúrtunk el? Mit nem csinálunk jól?

Az írás elsajátításának alapjait az elemi osztályokban fektetik le a tanítónők, ezt a készséget fejlesztik, bővítik az évek során a magyartanárok, s erre építve tökéletesíti, gyarapítja az ember élete során azzal, hogy olvas meg ír.

S akkor miért nem tudnak írni ezek az emberek? Mert képtelenek rá? Vagy mert felkészületlen tanítójuk volt, aki nem tudta megtanítani nekik az írást? Vagy mert magyartanáruk sem állt a helyzet magaslatán? Vagy mert oktatási rendszerünk alkalmatlan a helyes nyelvhasználat és a helyesírás elsajátítására? Vagy mert olyan időket élünk, amelyben korigény a nyelvi igénytelenség?

Vagy csak egyszerűen olyan emberek – is – kerülnek a közösségi média közelébe, akik nem tudnak és nem is akarnak megtanulni helyesen írni. Bizonyára régen is voltak ilyen emberek, de azok nem kaptak fórumot. Sajnos, most a közösségi oldalak biztosította nagynyilvánosság mintegy legitimálja általuk az igénytelenséget. Mert sokan nem tudják, hogy a közösségi média nem azonos a sajtóval, csupán kommunikációs csatorna, információközlő felület, munkaeszköz.

Continue Reading

Hol vannak a sztárjaink?

Mielőtt válaszolni próbálnánk a kérdésre, hadd tegyünk fel egy másikat: vannak sztárjaink? Ha az idei Petőfi gálára és annak díjazottjaira gondolok, akkor a válasz egyértelműen igen: a gyergyószentmiklósi Bagossy Brothers Company sztárbanda, tagjai, főként Bagossy Norbert pedig sztár. Az első kérdésre válaszolva: sztárjaink többnyire Magyarországon vannak, talán Bagossyék azok, akik a hazai magyar fesztiválok, tömegrendezvények állandó szereplői. Mert hát sztárjaink – s itt csak a könnyűzenének nevezett műfajok művelőire gondolok – voltak és vannak, de nem itt. Nem itthon.

Soroljunk fel párat közülük.

A nagyváradi Tolvai Renáta – színpadi nevén Tolvai Reni – 2010-ben a Megasztár ötödik kiadásának győztese volt. A bulvársajtóban olvasni róla, zenei karrierjének színhelye jórészt Magyarország.

Az aranyosgyéresi születésű, de Nagykárolyban nevelkedett Csobot Adél az X-Faktor harmadik szériájának 3. helyezettje, a Sztárban sztár harmadik évadjának 4. helyezettje volt, énekesként, színészként és műsorvezetőként Magyarországon tevékenykedik.

A csíkszeredai Szőcs Renáta 2016-ban megnyerte a Star Academy Magyarországot, munkája, karrierje azóta is többnyire Magyarországhoz köti.

A kézdivásárhelyi László Attila a Csillag születik harmadik szériájának győztese volt, az internetes keresések eredményeként annyit tudtam meg róla, hogy ő is Magyarországon él, folytatja zenei karrierjét, néha Erdélyben is koncertezik.

A négy említett sztár magyarországi tehetségkutató műsorokban szerzett ismertséget. Viszont van olyan sztárunk is, aki előbb itthon vált ismertté, sok munkával és kitartással építette karrierjét, hogy aztán stílust váltson és ünnepelt operettdíva legyen Bukarestben és Budapesten egyaránt: Dancs Annamária.

Pár nevet említettem, de nem azért, mintha mások nem lennének hasonlóan tehetségesek, sikeresek, de kevesebb hírverés övezi munkájukat, életüket. A hazai magyar préri túl kicsi ahhoz, hogy nagy sikereket könyvelhessenek el, a hazai magyar nyilvánosság pedig túl felaprózott, atomizálódott, no meg túl prűd ahhoz, hogy – csúnya szóval élve – sztárcsinálással is foglalkozzon. Remek könnyűzenei műsorokat készít a közszolgálati rádió marosvásárhelyi és kolozsvári területi stúdiója, felvételeket készít és sugároz a közszolgálati televízió bukaresti stúdiója. De, mint említettem ez a nyilvánosság túl töredezett ahhoz, hogy egymás munkáját programszerűen bemutassák, népszerűsítsék.

A hetvenes-nyolcvanas évek kulturális életét – s ezen belül a könnyűzenei életet – tanulmányozva találtam a korabeli sajtóban egységes, Erdély szintű slágerlistát. A területi rádióadók játszották és a bukaresti magyar adás sugározta a többnyire a bukaresti tévé magyar adása által készített felvételeket, így a közönség megismerhette az előadókat, dalaikat, s ha kedve volt hozzá, akár rangsorolhatta őket.

Most nagyon keveset tudunk a létező és sikert sikerre halmozó együttesekről, szólistákról, főként ha azok a szomszédos székben, megyében vagy ne adj Isten, távolabbi országrészben tevékenykednek. Pedig a megoldás kézenfekvő lenne: a felvételeket játszhatná valamennyi meghatározó területi vagy helyi rádióadó, játszhatnák az országos és területi – közszolgálati és magán – tévécsatornák, toplisták álhatnának össze, s máris megvolnának a mi sztárjaink. Akik nem föltétlenül idegenben kellene keressenek maguknak megnyilvánulási teret.

Míg a közösségi élményt adó erdélyi magyar nyilvánosságot meg nem teremtjük, nemcsak sztárjainkról nem fogunk tudni, hanem önmagunkról is csak vajmi kevés, köldöknéző információnk lesz…

Continue Reading

A jéghegy csúcsa

Nemcsak a helyi közösséget, hanem az országos, sőt a Kárpát-medencei magyar közvéleményt is megmozgatta a csíksomlyói Somlyó utca 33. szám alatti nyomortelepet ért tűzeset: még égtek a lángok, amikor máris a károsultak megsegítésére siettek, ruhaneműt, takarót, ételt, meleg teát, matracot gyűjtöttek nagy mennyiségben a hirtelen földönfutóvá lett, amúgyis nincstelen embereknek.

Continue Reading