Bizonyára velem van a baj, de nem értem, hogy a sportmérkőzésekhez miért társul annyi szenvedély és indulat. Főként a nagy stadionokban vagy csarnokokban, népes közönség előtt játszott futball- vagy jégkorongmérkőzésekhez. Nem értem, hogy a kedvenc csapatért szurkolni miért jelenti egyben az ellenfél utálatát.
Nem rajongok a sportokért, lelátókon is ritkán szurkoltam – bár elismerem, hogy noha nem láttam a korongot vagy a labdát, lenyűgözött a lelátók hangulata –, mégis számos anekdota, vagy anekdotába illő személyes tapasztalatom fűződik a játéktéri vagy a nézőtéri ellenségeskedéshez. Egyik szerint szülővárosában mérkőzött a hajdani marosvásárhelyi katonacsapat néhai sztárja, és egy néző hangosan szidta a focista édesanyját, nevén nevezve annak bizonyos testrészét. A lelátón volt a sportoló anyja is, aki előkapta kézitáskájából a személyi igazolványát és az őt szidalmazó drukker képébe nyomta. Erélyes fellépése nyomán többé nem szidalmazták sem őt, sem a fiát…
Másik élményem egy kosárlabdamérkőzéshez kötődik: a szomszédos megye székhelyének helyi szurkolói a csapat színeit viselve síppal, dobbal, nádihegedűvel, székely himnusszal és fülsiketítő zajjal várták majd fogadták a bevonuló csapatot, amelynek tagjai között… alig voltak székelyek.
Nagyobbik fiam jégkorongozott kölyökkorában. Elemista volt, még hadilábon állt a román nyelvvel, mikor a csapattal Bukarestben játszottak egy tornán. Miután hazatért, kérdeztük, barátkoztak-e más csapatok tagjaival? A válasz igenlő volt: a galaciakkal. „Csak nem gondoljátok, hogy a gyergyóiakkal vagy a Steauával haverkodunk?” – méltatlankodott.
Tegnap este Csíkszeredában játszott a Dinamo. A hét végére és a hétfői napra rányomta bélyegét futballmérkőzés, ugyanis a vendégcsapat, no meg a hatóságok a bukaresti ultrák látogatására számítottak, akik azt ígérték, hogy tízezren utaznak a székelyföldi kisvárosba, hogy buzdítsák kedvenc csapatukat. S a meccshez kapcsolódó retorika azt sugallta, hogy nem két futballcsapat közti mérkőzésre, hanem két nemzet mindent eldöntő végső összecsapására kell számítani. Mintha magyar–román meccs lett volna, holott ha megnézzük a csapatok összetételét nem a magyarok mérkőztek a románokkal, hanem két, idegenlégiósokat is foglalkoztató hazai klubcsapat csapott össze.
A mérkőzés etnikai töltete miatt a hatóságok számos intézkedést foganatosítottak: a lelátókon a vendégszurkolóknak fenntartott helyekre nem férő Dinamo-drukkerek számára kiürítették a stadion szomszédságában található parkolót, mobilvécéket telepítettek és óriáskivetítőt szereltek fel számukra, ötszáz méteres körzetben – így a közeli nagyáruházakban is – betiltották a szeszesitalok forgalmazását, ugyanakkor számos rendőrt és csendőrt mozgósítottak a rend biztosítása érdekében.
A stadionokban gyakran szembesülünk magyarellenes magatartással, ez az a tér, az a közeg, ahol a szokásosnál többen és hangosabban követelik – többek között –, hogy hagyjuk el az országot, s közben válogatott jelzőkkel illetnek. Nyilván, az ellenreakció sem marad el, de a kölcsönösségben nagy az aránytalanság.
Akit érdekelt a meccs, az már ismeri az eredményt: 0–0, így az FK Csíkszereda a következő idényben is a másodosztályban folytatja. S az is ismert, hogy különösebb incidensek nélkül ért véget a mérkőzés a pályán, a lelátókon és az utcákon egyaránt. Ennek dacára naiv módon ismételten kérdem: a sportmérkőzésekhez miért társul annyi szenvedély és indulat? Nem értem, de bizonyára velem van a baj…