Sarány István

Bár hétfőre esett idén január 22., a magyar kultúra napja, ezen a munkanapon csúcsosodott ki az ünnepi rendezvények sora. A híradások szerint számos helyen Erdély-szerte megemlékeztek a Himnusz születésének évfordulóján a kulturális értékek teremtőiről, gyarapítóiról, őrzőiről, továbbörökítőiről.

A napokban többször olvashattunk, hallhattunk az egészségügyi ellátással kapcsolatos hírt. Pénteken például híradónk is beszámolt róla, az egészségügyi minisztert idézve, hogy „Jóváhagyta a megüresedett állások betöltéséről szóló két memorandumot a kormány, így több mint 7600 állást lehet meghirdetni az egészségügyben”.

Szombaton, vízkereszt napján elkezdődött a farsang, s bár a nyugati keresztény egyházak naptára szerint idén február 14-ig tart a vigalmi időszak, az egész esztendő víg farsangnak ígérkezik – ha csak az idénre tervezett rengeteg választásra gondolunk.

Katonakorom óta a karácsony némi szorongást okoz, nehezen tudom átadni magam a születés örömének. Lövészárokban töltöttem 1989 decemberének utolsó és 1990 januárjának első napjait.

Az elmúlás, a magyarság eltűnésének szimbólumává tette az első román világban Jékely Zoltán a marosszentimrei templomot róla írt soraiban: „Tízen vagyunk; ez a gyülekezet, … // … tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr.”

Félreértés ne essék, sose jártam Vadnyugaton. S bizonyára hallgatóink többségének sem adatott meg, hogy a westernfilmekből ismert tájakon barangoljon. Zsigmond Enikő legújabb könyvét olvasva azonban van esélyünk arra, hogy belepillantsunk e lenyűgöző világ sajátos látványába, megérezzük hangulatát.

Az elmúlt években, évtizedekben általában azt tapasztaltuk, hogy a tél – hogy, hogy nem – mindig meglepetésszerűen érkezett, függetlenül attól, hogy október vagy január közepét mutatott a naptár.

Mármint milyen zenét hallgatunk szívesebben? Érdekes közvélemény-kutatás még érdekesebb eredményeit tette közzé minap az INSCOP közvéleménykutató.

Murádin Jenő művészettörténész szavait idézve: „A csíki székelység három kiemelkedő jelentőségű festőt tart számon, akik nagyjából a két világháború közti időszakban éltek, vagy egy kicsit tovább tart – egészen a múlt évszázad hetvenes éveiig nyúlik – életpályájuk. Nagy Imréről, Nagy Istvánról és Márton Ferencről van szó, ők a klasszikus jelentőségű alkotói ennek a közösségnek.”