Kedves hallgatóim. Néhány óra múlva szülővárosomban, Nagyszalontán fogom bemutatni legújabb könyvemet, amelyiknek a címe: Szerelem, Szeku, idegméreg. Ehelyt azonban nem a saját írásomat szeretném reklámozni, hanem az esemény apropóján fogalmaznék meg néhány gondolatot a könyvbemutatóról, mint műfajról.
Nekem ugyanis mindig gondot okozott, hogy mit is mondjak a saját könyveim bemutatóján. Soha nem akartam előadni a könyvem szinopszisát, úgymond lelőni a benne lévő poénokat, vagy egy mai szlenggel élve szpojlerezni, hiszen akkor már nem lenne érdemes megvenni a kötetet, és 60 vagy 90 percben amúgy sem lehet elmesélni egy több száz oldalas regényt. Akkor viszont miről beszéljek? A saját viszonyulásomhoz a könyvemhez: miért írtam meg, mi volt vele a célom, hogyan születtek meg az egyes karakterek, milyen művészi eszközöket használtam, stb. Érdekel ez valakit? Hiszen a kész mű önmagáért beszél és nem lenne szerencsés elenni az irodalomkritikusok kenyerét, már csak azért sem, mert ők mindig jobban tudják, hogy mit akart mondani a szerző, mint az író maga. Így aztán mindig gondban voltam, hogy mit is mondjak a könyveim bemutatóján.
A megoldást másoktól reméltem, ezért rengeteg könyvbemutatóra mentem el, Sok esetben nem is a könyv maga érdekelt, hanem az, hogy a szerző mit tart szükségesnek elmondani a saját munkájáról. A tapasztalatom az, hogy nincs két egyforma könyvbemutató. Mindegyik más és minden író másként kezeli a könyvbemutatókat. Voltak, akik hosszú részleteket olvastak fel a könyvből, mások nagyszerű történeteket meséltek, amelyeknek azonban nem sok közük volt a könyvhöz és ismét mások szégyenlősen, már-már restellkedve ültek, semmit sem mondtak, csak akkor, ha kérdezték őket. Másik megfigyelésem az, hogy a könyv és a könyvbemutató színvonala között olykor nagy a különbség, Végigültem csapnivaló könyvbemutatóját egy remek könyvnek és láttam sziporkázó szerzőket, akik óriási sikerrel prezentálták viszonylag szerény írói színvonalon elkövetett műveiket. Tanulságként annyit fogalmaztam meg magamnak, hogy a jó könyvbemutató az, amelyik felkelti az olvasók érdeklődését a könyv iránt. Az már más kérdés, hogy a szerzőnek mivel sikerül ezt elérnie. Van akinek felolvasással, másnak azzal, hogy bevonták a közönséget is a beszélgetésbe, vagy éppen azt mondták el, ami valami miatt kimaradt a könyvből.
Bevallom, még nem tudom, hogy miről fogok beszélni ma délután, de aki kíváncsi rá és történetesen Nagyszalontán van, az eljöhet ma délután hat órára az Arany-palotába és meghallgathatja.
Nagyon ideillőnek érzem Karinthy Frigyes: Előszó című versének utolsó sorait.
„Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.”