A hét végén a hazai magyar nyelvű sajtó – no meg arra hivatkozva a magyarországi is – hírt adott arról, hogy Nagybánya polgármestere a hétvégi Gesztenyefesztiválon román nemzeti zászlóval takartatta le az egyik utcai bódén a kürtőskalács feliratot.
A beszámolók szerint az történt, hogy „a rendezvényen felállított kürtőskalácssütőn nem tüntették fel román nyelven is az édesség elnevezését, ezért [a polgármester] felszólította egyik városházi beosztottját, hogy takarja el román zászlókkal a magyar feliratokat, »ott, ahol nem értjük, mit ír«” Továbbá „A városháza alkalmazottai el is helyeztek a sütödén két román trikolórt, a kürtős magyar nevét pedig a román „cozonac” (azaz: kalács) feliratú molinóval takarták el”. Másnap reggel Pap Zsolt István alpolgármester levetette a román zászlókat a kürtőskalácssütőről, mire Chereches bejelentette, hogy visszavonja az alpolgármester valamennyi hatáskörét. Idézik is a hírforrások: szerinte Pap, aki „látszólag” Nagybánya alpolgármestere, megengedte magának, hogy rátegye a kezét a román zászlóra és eltávolítsa.
Az alpolgármestert delegáló szervezet, az RMDSZ megyei szervezete is reagált a történtekre, közzétett állásfoglalásában érthetetlennek és elfogadhatatlannak nevezte a polgármester gesztusát, úgy értékelve, hogy ezzel árkot ás a város román és a magyar közössége közé.
Most túl azon, hogy ki mit magyaráz bele a történtekbe, milyen módon értelmezi azokat, illetve milyen más politikai eseménnyel, illetve ideológiai meggyőződéssel társítja, mintegy továbbgondolva a történést, számomra azt jelzi, hogy Chereches – mint ahogy a hazai társadalom egy része sem – nem kívánja tudomásul venni a valóságot, szimbólumok mögé bújva bújik ki a valóság megismerése, tudomásulvétele elől. Vagy jelen esetben éppen szimbólummal akarja letakarni, elkendőzni a valóságot. Például azt, hogy létezik kürtőskalács. Egy olyan édesség, amelyet a magyarokkal hoznak összefüggésbe, s ami nem kapott más nyelven nevet, legfennebb fonetikusan átírták „chiurtoscolaci”-ra. S kínálják is élelmes román vagy roma vállalkozók a tenger partján vagy Bukarestben, mert hát a finomat mindenki szereti, meg aztán jól is hoz a konyhára, ugyanis általában aranyáron kínálják a magyar és a más nációjú kürtőskalácssütők egyaránt.
Tehát a polgármester elkendőzni szerette volna az a számára gondot jelentő tényt, hogy létezik kürtőskalács, s annak nincs román neve. Megoldásként a zászló kitűzését javasolta, gondolván, az annyira szent dolog, hogy senki nem meri majd eltávolítani.
Mindenkinek a maga zászlója szent dolog, akárcsak a himnusza vagy közösségének más jelképei. S ha már szent, ne használjuk profán célokra. Ha ezt tesszük, mi magunk nem tiszteljük a saját jelképünket. És más sem fogja tisztelni. Ha valóban tiszteljük a saját jelképeinket, akkor a másokét is tiszteletben tartjuk. Mert csak így tudjuk elérni, hogy más is tisztelje a jelképeinket, s ez által minket is.
Tehát a kürtőskalács létezik, bármivel is takarjuk el. Mint ahogy még létezik az a közösség is, amely a kürtőskalácsot sütötte, kínálja. S amelynek tagjai nemcsak kürtőskalácsot sütnek, hanem itt élnek, dolgoznak, javakat teremtenek, adót fizetnek, gyarapodnak és gyarapítják közösségüket. Kár a nemzeti jelképeket devalválni azzal, hogy kicsinyes politikai ambíciókat, emberi gyarlóságokat próbálunk legitimálni általa, vagy azzal, hogy a valóság elkendőzésére használjuk.