Sarány István

Legkisebb fiam – ő is már nagykorú, amolyan gyermek-ember – érdeklődéssel követi a koronavírus-fertőzés megjelenése óta a kapcsolódó eseményeket. Napirenden van a fertőzések számának alakulásával, a kór terjedésével, európai térhódításával, s azzal is, hogy Japánban hogyan spájzolnak a derék szigetlakók egy esetleges vesztegzár idejére – elfogyott a boltokból a fehér rizs, a chips és a palackozott víz –, illetve hogyan játszották ki az ügyeskedők a hatósági tiltást, miszerint nem lehet feláron eladni az orvosi maszkokat: a keresett terméket eredeti áron adják, a csomagküldési díjat emelték sokszorosára.

Ma van húshagyó kedd – vagy ahogy mifelénk még emlegetik: húshagyat. Ez a farsang utolsó napja, holnap már hamvazószerda, szigorú böjti nap, a húsvétot megelőző böjti időszak kezdete. Ezen a napon tartották hagyományosan a farsangtemetést: hol Illést, a szalmabábút égetik el; hol Konc király és Cibere vajda harcából ez utóbbi kerül ki győztesként; hol nagybőgőt temetnek. Persze nagy vigadalom közepette.

József Attila-kötetet kerestem tegnap könyvtáramban. Úgy emlékeztem, hogy a bukaresti Albatros Kiadónál megjelent tenyérnyi, fél levelezőlap méretű, piros színű kötetecske ott van a megszokott helyén. De nem volt. Nem találtam. Holott mióta válaszoltam a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár felhívására, jelezve, hogy részt veszek munkatársaimmal együtt a XII. nemzetközi felolvasómaratonon – amelyet a költő születésének 115. évfordulója alkalmával József Attila műveinek szenteltek – ez a kötetecske járt az eszemben.

Érdekes, de annál szomorúbb hírt olvastam. Az egyik hírportál beszámolója szerint az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának eredményével valamennyi felekezet elégedetlen – ez a végkövetkeztetése egy hétfői bukaresti konferenciának. A Magyarország bukaresti nagykövetsége és kulturális külképviselete által kezdeményezett, a bukaresti Balassi Intézetben szervezett fórum előadói a hazai egyházi ingatlanok tulajdonviszonyainak változásáról beszéltek.

Van már tíz éve is annak, ha nem több, hogy felkerestük Németországban élő rokonainkat. Baden-Württemberg tartományban élnek, az egyik nagyvároshoz nőtt településen, a toronyházak és a tanyák közötti pászmán. Mikor afelől érdeklődtünk, hogy mivel töltik ott a fiatalok a szabadidejüket, a rokonok elmesélték, hogy önkéntes tűzoltó csapatba járnak, vagy fúvószenekarban muzsikálnak, netán kórusban énekelnek.

Talán intő jel kellene legyen az a tény, hogy éppen a holokauszt nemzetközi emléknapján – a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján – figyelt fel a közvélemény a ditrói migránsokra. A ’felfigyelt a közvélemény’ enyhe kifejezés arra, ami a közösségi médiában folyik: nyomdafestéket nem tűrő, olykor alpári hangnemű kommentek kísérik a hírt, miszerint egy ditrói pékség két Srí Lanka-i dolgozót foglalkoztat.

Holnap ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Köztudott – de mégsem árt emlékeztetni rá –, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én keltezte Csekén a Himnusz kéziratát. Magyarországon 1989-től tartják ezt a napot, megrendezésének ötlete Fasang Árpád zongoraművésztől származik, még 1985-ből. Az ünnepet első alkalommal a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi felhívására válaszolva szervezték meg 1989. január 22-én.

Karácsonyra kaptam ajándékba Bánffy Miklós két kötetét. A Polis Kiadó gondozásában megjelent sorozat része a két könyv. Az egyik – az Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások című – nemcsak olvastatta magát érdekes tartalma és lenyűgöző stílusa révén, hanem elgondolkodtatott. A magunk bírálata című, nyúlfarknyi írás összefoglalja mindazokat az okokat, amelyek például háromkötetes Erdély-trilógiája megírásához vezettek.

Péntekenként Székedi Ferenc rádiójegyzetét hallgathatják a rádióhallgatók ezen a hullámhosszon. Jegyzetíró kollégánk hétfőn, vízkereszt napján ünnepelte 75. születésnapját. Valószínű, sokan tudják róla, hogy Székedi Ferenc számára az örökös kiindulópont, az origó Zsögöd. Az a csíkszeredai városrész, amely a legkésőbb vált a város részévé: 1930-ben csatolták a csíki megyeszékhelyhez. Tehát erős identitással rendelkező városrészről van szó, így értelemszerűen lakói is erős helyi identitással rendelkeznek.

Hirtelen ment el, alig volt 51 esztendős. Fiatalabb volt mint én most. Amikor megismertem idősnek tűnt számomra. A laphoz huszonvalahány évesen kerültem, egyedül voltam az akkor ridegnek tűnő Csíkszeredában, s a helyiek a nem csiki hangsúlyomon mosolyogtak. Ugyanúgy mint mikor első osztályos koromban, hévízi iskolánkban megjelent két új osztálytársunk.

Ki lőtt ránk? Kire lőttünk? Íme, két kérdés, amire harminc év távlatából sem kaptam választ. Úgy adta a sors, hogy 1989. december végének eseményeit sorkatonaként értem meg. Mint sok más sorkatonát, minket is kivezényeltek védeni… nem tudom mit. Bizonyára a repülőteret Nagyszebenben, ugyanis annak a szélén, egy kis barakkban kellett meghúznunk magunkat – mikor éppen nem voltunk a lövészárokban, nem teljesítettünk őrszolgálatot.