Így legalább heti rendszerességgel találkoznak: a tűzoltók edzenek, formában tartják magukat; a zenészek és az énekesek gyakorolnak, előadásokra készülnek. Emellett pedig hétvégeken, ha jobb dolguk nem akad, együtt múlatják az időt, s ha mást nem tesznek, együtt isznak meg egy kupica gyümölcspálinkát vagy egy kupa bort, netán egy-két korsó sört. Tehát az önkéntes tűzoltócsapatokat, a rezesbandákat és az énekkarokat elsősorban a közösségi élmény tartja össze, népszerűségüket éppen ennek az élménynek köszönhetik.
Minap jutott eszembe ez a jelentéktelennek tűnő kis epizód, mikor térségünk közművelődési életét vettem számba, gyorsleltárt készítve arról, hogy vidékünkön mi működik ezen a téren. Illetve arról, hogy miként jöttek létre a különböző hagyományápoló csoportok, meg hogy mi élteti őket.
A fúvószenekarokat, fúvósmozgalmat leltározva egyértelművé vált számomra, hogy a rendszerváltás utáni időszakban való újjáéledése, a zenekarok egymást gerjesztő megalakulása gyakorlatilag két lelkes ember ügyszeretetének, kitartásának köszönhető. Egyikük Kristó Tibor, ma már nyugalmazott újságíró, másikuk pedig Köllő Ferenc karnagy.
A 2000-es évek közepén Kristó Tibor riportsorozatot indított a Hargita Népe napilapban Fúvósébresztő címmel, azzal a szándékkal, hogy felkutassa a megye hajdani fúvószenekaraira vonatkozó emlékeket, megszólaltassa azoknak még élő tagjait, illetve, hogy a jó példákat bemutatva, a korábban létezett zenekarok újjáélesztésére, új zenekarok létesítésére ösztönözze a faluközösségeket. Kristó Tibor azonban nem áll meg a múlt és a jelen ecsetelésénél, jobban mondva: lekottázásánál, újságírói munkája mellett tettekkel is hozzájárult szülőfaluja, Csíkszentimre rezesbandája újbóli létrehozásához. Ő szervezte be Köllő Ferenc karnagyot, hogy szakmai segítséget nyújtson a lelkes csapatnak, ő maga keresett anyagi támogatókat a nem éppen olcsó hangszerek beszerzésére, s ő maga is – újkori mecénásként – a zsebébe nyúlt, hogy anyagi hozzájárulásával megvalósulhasson álma: újból harsogjon az alcsíki falu rezesbandája.
A riportsorozat másfél évig futott a Hargita Népe hasábjain, s hatása minden várakozást felülmúlt, ugyanis ma már minden valamire való csíki falunak van fúvószenekara. A sorozat később kötetben is napvilágot látott, mintegy igazolva, hogy nem volt hiábavaló Kristó Tibor fáradozása. Igazolva, hogy az újságíró nemcsak a napi történések krónikása, hanem a közösség kovásza, a történések alakítója is lehet.
A rezesbandák nyújtotta közösségi élmény tartja életben nemcsak a fúvósmozgalmat, hanem a ma már minden községben működő, s egyre korszerűbb felszereléssel ellátott önkéntes tűzoltó alakulatokat, vagy az ugyancsak szép számban tevékenykedő egyházi kórusokat. Ez utóbbiak léte, számuknak ugrásszerű növekedése ugyancsak egy-két lelkes embernek köszönhető, helyi kántoroknak és Major László udvarhelyi zenetanárnak, karnagynak, aki egy időben karvezető tanfolyamot szervezett a csíki falvakban a helyi kántorok számára. Az ő munkájának gyümölcse is beérett, a térségben jól hangzó énekkarok teszik szebbé egyházi szertartásainkat, ünnepeinket.
Bár az önkéntes tűzoltók a települések lakóinak és javaiknak biztonságát szavatolják, a kórusok a liturgia és az ünnepek emelkedettségét biztosítják, a fúvószenekarok pedig a szórakoztatást szolgálják, valamennyiük népszerűsége az általuk nyújtott közösségi élményben keresendő. A baden-württembergi svábok példája igazolódni látszott mifelénk is.