Tehát csütörtökön este megkezdődött a legújabb foci világbajnokság. Immár három országban, jóval több csapattal, éjszakai és hajnali tévé nézésekkel és olyan új nevekkel, amelyekkel nagyon sokan csak most ismerkedünk meg. És, sajnos, igazi, szívből jövő szurkolás nélkül, hiszen a mezőnyben nincs ott sem a magyarországi, sem a romániai labdarúgó válogatott, elszúrták, ellőtték vagy nem is tudom, minek lehetne nevezni azokat a melléfogásokat, amelyek mindkét esetben egy-egy meglehetősen kínkeserves út végére tettek pontot.
Így sokunk számára az egykori vébék nagy izgalmainak az átélése maradt. Számomra és nemzedéktársaim számára egyértelműen az 1954-es, svájci döntő áll az első helyen, amikor felborítva a papírformát és minden előzetes várakozást, a nyugatnémetek 3-2-re legyőzték a 2-0-s vezetéssel indító magyar aranycsapatot. Akkor még nem nagyon tobzódtunk a mai gyermekek számára természetes, számunkra azonban még szinte felfoghatatlan kommunikációs lehetőségekben, Zsögödben alig volt néhány rádiókészülék és a szomszédok a régi, varázsszemes Orionunkat ülték körbe, Csíkszereda központjába pedig a helyi rádiósítási állomás egy villanypóznára feltett egy hatalmas hangszórót, ahonnan jól lehetett hallani a Szepesi György hangját, azóta is hihetetlen és utolérhetetlen stílusú közvetítését.
A 2018-ban, 96 éves korában elhunyt sportkommentátor és a későbbiekben nemzetközi sportdiplomata ötven éves korában, 1972-ben, a C-osztályos jégkorong világbajnokságon, amelyen a magyarországi válogatott is szerepelt, Csíkszeredában járt és akkor, fiatal újságíróként megkérdeztem, hogy egy-egy közvetítésében valóban az adott helyzetről számolt be, vagy túlfűtöttségből, belső indíttatásból hozzátett még ezt vagy amazt.
Soha, mondta, de a helyzetek leírása, a jelzők használata, a meccs légkörének a közvetítése mindig abból az egyszerű tényből fakadt, hogy én azokban a percekben mindig együttéltem a játékosokkal, pályán innen és pályán túl is valamennyiüket jól ismertem és talán néhány mozdulatukból azt is ki tudtam találni, hogy mi következik.
Az elmúlt évtizedekben sokan keresték-kutatták a Szepesi-féle sportközvetítések titkát, sőt modern technikai eszközökkel arra is képesek voltak, hogy korabeli filmfelvételekre rámásolják a hangját és kiderült, hogy bizony majd minden mondata talált. Akkoriban a sokunk számára tragédiára emlékeztető, pityergéssel végződő svájci döntő közvetítésének jónéhány részlete ma már megtalálható a világhálón, de nem hiszem, hogy más nemzedékek azt a hangulatot át tudnák élni.
Jómagam, valamikor az 1990-es évek végén jutottam el Svájc fővárosába és megnéztem azt a bizonyos berni stadiont, amelyet csak később, 2001-ben bontottak le. Akkor már nem is tűnt olyan nagynak és olyan titokzatosnak, a már alig gondozott fűvön elmentem az egyik kapuhoz, belekapaszkodtam a hálóba és vártam, hogy valahonnan a betonlelátók mögül feltörjön a szurkolók moraja. Dehát nem volt már semmi és tudtam, hogy mindig, mindent az adott pillanatban kell átélni, mert vannak az időnek az emberi élet számára megismételhetetlen töredékei.
Tegnap este Zsögödben az unokáimmal néztem meg a mexikói VB-megnyitót. Nem tudom, hogyan emlékeznek majd vissza rá, de egy valami bizonyos: jöhetnek bármiféle új sportágak, lehetnek mögötte bármiféle pénzügyi vagy diplomáciai megfontolások, de foci volt, van és lesz.