Nem vagyok marosvásárhelyi, de azért elég gyakran járok a városban és nem egyszer átmentem a Poklos-patakon, olykor csordogált a kibetonozott mederben a víz, máskor meg majdnem teljesen kiszáradt. A nyár elején örömmel vettem tudomásul, hogy valamelyest próbáltak enyhíteni a beton merev látványán és majdnem egy kilométeren át piros futómuskátlikkal rakták ki a partmenti korlátokat. És közben eszembe jutott, hogy Hollandiában hány ilyen kisebb-nagyobb városon áthaladó patakot figyeltem meg, mindenhol megőrizték a természetes medrüket és nem virágokkal, hanem vízparti növényekkel szegélyezték a folyásukat, olyan patakot is láttam, amely mellett kilométereken át csak keserűlapi avagy keserűlapú nőtt, amelyet mifelénk írtani szoktak, mint haszontalant. Amszterdamot persze nem lehetett úgy elhagyni, hogy ne nézzem meg a híres Rembrandt képet, az Éjszakai avagy az Éjféli őrjáratot, amely megfestése idején még nappali volt és csak azért lett sötét, mert az idő menetközben rátelepítette a maga mindent átalakító, a felületek színeit megváltoztató jeleit.
És hogy miért jutott mindez most eszembe? Egy kevesebb mint száz oldalas, elegáns kis könyvecske miatt, amelyet dedikálva kaptam a postán és ez a címe: Poklos-parti őrjárat, a szerzője pedig ez év augusztusában életének a 80. esztendejét betöltő Bölöni Domokos, akinek könyvekben, irodalmi és újságíró-szövegekben, közéleti tevékenységben oly gazdag életútját néhány hónappal ezelőtt az EMKE Spectator-díjával is elismerték.
A szerzőt a legtöbben úgy ismerik, mint humorista, ezek az életképeknek is nevezhető kis történetek azonban újból meggyőznek arról, ha valaki még nem tudta volna, hogy ő mindenekelőtt – humanista.
A legkülönbözőbb helyzetekben nem csupán meglátja, nem csupán rokonszenvvel figyeli, hanem szereti is azt az esendő erdélyi kisembert, aki két világ, a már letűnt szocializmus és az oly nehezen érthető kapitalizmus, valamint két nyelv, a magyar és a román határán imbolyog, és ha mindez nem lenne még elég, akkor nemzedékek és keleti-nyugati-északi földrajzi és társadalmi világok között is el kellene igazodnia. Mindazokban a hétköznapokban, amelyeknek helyszínei és kulcsszavai semmiképpen nem a nagy intézményekhez és a nagy szólamokhoz, hanem az élet mindennapi, apró-cseprő töredékeihez kapcsolódnak.
Bölöni Domokos ezekben a mikrotörténetekben nem nagy és széles ecsetvonásokkal fest, hanem inkább úgy rajzol, amint azt egy krokizó-portrézó, kortársait jól megfigyelő képzőművész teszi az utcákon és a tereken. Vonalai szikár, egyszerű mondatok, amelyek azonban egymás mellé, egymással ellentétbe vagy egymással párhuzamba állítva olykor abszurd, olykor groteszk, olykor meg kimondottan érzelemdús hangulatot teremtenek és mindenekelőtt roppant olvasmányosak.
Kutyafülekre, egykori nyomdai nyelven szólva úgymond spaltokra írt és a költözések során is megmentett jegyzeteit használta fel – írja az előszóban és innen bontja ki azokat már a nevekben is izgalmas történeteket, amelyek voltaképpen a romániai rendszerváltás után eltelt évtizedek valamennyi nagy erdélyi magyar témájára ráfigyelnek. Alulnézetben, föld- és emberközelben. Olykor kesernyésen, máskor megmosolyogtatóan, olykor egy picit líraian, máskor meg drámai tömörségű végkifejlettel.
Bölöni Domokos Poklos-parti őrjáratán nincsenek piros futómuskátlik, de egy kissé megkaparva feltűnnek az időnek mindazok a rétegei, amelyek láttán csak azt mondhatja az olvasó: igen, ez volt és ez az életünk!
