Mondják a barátaim, de magam is érzem: megváltoztam. A kilencvenes években, s a kétezres évek elején bármilyen borzalomról, minket, magyarokat ért nehézségről írtam, írásomat mindig azzal a gondolattal zártam, hogy minden megpróbáltatás ellenére van megoldás, a dolgunk pedig az, hogy a kiutat megkeressük. Ma is ezt remélem, de egyre inkább derűlátásom olyan, mint annak a filozófusnak az optimizmusa, aki arra a felvetésre, hogy ennél rosszabb már nem lehet, gyorsan rávágja: dehogy nem!
Ma már, ha jó dolgokról tudósítok is, igyekszem egy utolsó mondattal jelezni, a jó is fordulhat rosszra, ha nem vagyunk eléggé körültekintőek.
Nem kívánom ugyan lelombozni olvasóimat, de a kincstári optimizmustól igyekszem távol tartani magam. Akárcsak korunk népbetegségétől, a depressziótól. Amely pusztítóbb, mint a szív és érrendszeri problémák, mint a rák, mert az élőhalottak táborát táplálja.
Fenyegető veszedelemmé lett a borúlátás, előbb azoknak a körében, akiknek volt mit veszteniük, a gazdagoknak, a hatalmasoknak, de lassan átszűrődött azoknak a csoportjaira is, akiknek nincs vesztenivalójuk, akik tudták csak bátran, cselekvően, felelősségvállalással tudnak átevezni az életen.
Be kell látnunk, hogy egyikünknek sincs különös oka a vigadozásra, főként akkor, ha a saját kis világunkon túltekintve, az emberiség közös és súlyos gondjaira gondolunk. Igaz, hogy jottányit sem segít a világ helyzetén, sőt kifejezetten ront rajta a borúlátás, de nem tudjuk magunkat kivonni a világban jelen levő derűlátás/borúlátás váltógazdaságon.
Bergson szerint az optimizmus és pesszimizmus váltakozásának oka az, hogy maga a bölcsesség tesz szomorúvá, az, hogy egyre többen kezdünk el osztozni abban az előítéletben, hogy az ember nem lehet úrrá a gondolatain.
A múlt századvég derűlátó korszakát megélő ember úgy érzi, hogy a világháborúk, a kommunizmus pesszimizmusát átélő elődeinknek nem volt ugyan igazuk, ami a világvég váró hangulatukat alátámasztotta volna, de most minden okunk meg van a kétségbeesésre! Aki művelt ember, aki jól értesült, az borúlátó. A rossz hír valójában a jó hír, mert vannak rá vevők. Ezek a tények!
Igen a tényeknek csupán az ész műhelyében való feldolgozása gyakran vezet pesszimizmushoz.
Gramsci egyik bölcs megállapítása, hogy az ész pesszimizmusával szembe kell állítani az akarat optimizmusát. Biztosan elpusztulunk – mi, egyének és mi, közösségek is –, ha átadjuk magunkat annak a gondolatnak, hogy elpusztulunk. Ám ha mozgósítjuk akaratunkat, és erősen akarunk élni, akkor megmaradhatunk.
Ha nem a világ győz le minket – most éppen terjedő pesszimizmusával –, hanem mi győzzük le a világot szorgoskodó bizakodásunkkal, akkor leszünk a világ világossága, a Földnek sója.
Én sem kívánok vészmadár lenni az erdélyi magyar sajtóprérin. Talán sikerül olvasóimmal együtt megőriznünk nem színes álmokat kergető olcsó optimizmusunkat, hanem hitünket az örömmel élhető mindennapokban.