Ambrus Attila

Kevesen tudják, hogy gyermeknapot a világon először Kemal Atatürk hirdetett, azzal a megjegyzéssel, hogy valójában a gyerekektől függ a nemzet jövője.

Olvasom Mircea Toma médiaszakértő okfejtését arról, hogy miért nem hisznek a sajtónak a romániai lakosok, és miért bíznak vakon a közösségi médiának. Mivel korábban engem is foglalkoztatott a kérdés, hogy a lakosságnak miért csak 29 százaléka tartja megbízhatónak a sajtót, megosztom a hallgatóval, hogy mire jutottam a sajtó védelmében.

A könyvekben már az írók, költők, filozófusok sem hisznek. Nem kellett kivárni a Ray Bradbury vizionálta hatósági olvasási tilalmat, a könyvégetés állami támogatását, a könyv mára sokak szerint halott, legfeljebb haláltusáját vívja.

Olvasom, hogy nagy bajban vannak a tengerparti vendégfogadók. Lasszóval sem tudnak szakácsokat, pincéreket, szobalányokat fogni. Mert nincsenek. A szegény megyék a legszegényebbek, hiszen fiataljaik külföldre távoztak, így ahonnan tavaly, tavalyelőtt még jöttek a tengerpartra pénzt keresni, már onnan sem jönnek. Súlyos gond a népfogyatkozás.

Bizonyára elfogult vagyok, életem első negyedszázada, amit a kommunizmusban éltem le nem avat objektív véleménymondóvá. De a szubjektíven formált, tapasztalatokra alapuló sejtésem a kommunizmussal kapcsolatban talán mégis közelebb áll a valósághoz, mint azoknak a tízen- vagy huszonéveseknek a bizonyossága az üdvözítő eszméről, akik egyetlen percig sem élvezhették áldásait.

A falanszter szót eredetileg az utópista szocialisták egyike, a francia Charles Fourier használta a szocialista társadalom alapsejtjének megnevezésére. Szerinte a távoli jövőben az emberek kb. kétezres csoportokban élnek majd közös lakó- és munkatelepeken, amelyeken mindenki a neki legkedvesebb munkát választhatja, s egyenlő arányban részesül a közös javakból.

Az oxford-szótár szerint az elmúlt évtizedet legtalálóbban leíró kifejezés a post-truth, azaz a posztigazság lett. A szótárkészítők szerint a posztigazság olyan helyzetet leíró jelző, mikor a tárgyilagos tények kevésbé hatnak a közvéleményre, mint az érzelmeken, személyes hiten alapuló érvek.

Az álhírek leginkább olyan politikailag aktív egyéneket érnek el, akiknek már eleve világos politikai véleményük van. Éppen azért jut el hozzájuk a pártos propaganda, mert egyoldalú fórumokat látogatnak – az álhíreknek azonban vajmi kevés szerepük van szektás nézeteik kialakulásában. A fiatalok azonban az átlagnál védtelenebbek velük szemben.

Egy korszak végén járunk – véli Bene Zoltán a Magyar Nemzetnek adott interjújában. A szegedi író, aki magát avitt figurának tartja, mert nem hisz  mindabban, amit a fogyasztói társadalom értéknek tekint, úgy véli, hogy egyrészt naivitás, másrészt nagyképűség azt gondolni, hogy – az eddigi összes civilizációval ellentétben – a mostani, a modern, nyugati örök érvényű lesz.

Négyszáz napja tört ki az orosz–ukrán háború, hogy mikor ér véget, az megjósolhatatlan. Négyszáz napja figyeljük napról napra a frontról érkező híreket, próbáljuk kihámozni a propaganda szövetéből a valóságot.

Láttam a jövőt. Szerbiában láttam  az erdélyi jövőt. Kiégett volt, mint a hajdani szőlősök helye. Fullasztó, levegőtlen mint a tomboló negyven fokos meleg.

Minden évben március 15. előtt kutatom, újraolvasom, hogy mit kívánt a magyar nemzet, s számba veszem, abból mára mi valósult meg, illetve mit veszítettünk el, noha már úgy éreztük: megszereztük. Jókai Mór a nemzet akaratát így fogalmazta meg 175 évvel ezelőtt: Legyen béke, szabadság és egyetértés.