A New York-i World Trade Center ikertornyai elleni terrortámadás eloszlatta bennünk és körülöttünk a társadalmi biztonság mítoszát, a jelenlegi járvány pedig megrendített abban a hitünkben, meggyőződésünkben, hogy az ember uralja a természetet, az orvostudomány képes megbirkózni minden nyavalyával, s ha még gyógyítani nem is tud minden betegséget, de már képes enyhíteni a szenvedést, késleltetni az elmúlást.
S akkor jöttek Kínából a hírek az új típusú koronavírusról, annak gyors terjedéséről, a hatóságok szinte emberfeletti erőfeszítéseiről, hogy megakadályozzák – vagy legalább lassítsák – a kór terjedését, a fertőzések száma ne növekedjen hatványozott mértékben, exponenciálisan, hanem csupán lineárisan, hogy ne terhelje túl az ország egészségügyi ellátó rendszerét. Sokan néztük, követtük a történéseket a híradókban, de csak valahogy úgy, mint egy rossz minőségű katasztrófafilmet, enyhe borzongással, de tudatalattinkban ott motoszkált mindvégig, hogy az messze, nagyon messze van, nem érhet ide a fertőzés, nem lehet velünk baj.
Nem telt el sok idő, alig pár hét, és kiderült, hogy globalizált világunkban semmi nincs messze, nincsenek nagy távolságok, fejlett technikánkkal, korszerű közlekedési eszközeinkkel mindenhova eljutunk a lehető legrövidebb idő alatt. S a nagy utazási lázban nemcsak élményeket, szuveníreket cipelünk magunkkal, hanem alattomos vírusokat is. Olaszországban robbanásszerűen nőtt a fertőzések száma, a halottak száma pedig messze meghaladta a Kínában regisztrált elhalálozási számot.
Követtük, hogy eleinte mennyire nem érdekelte az olaszokat a kór, mennyire nem voltak ínyükre a hatósági intézkedések, aztán azt is, hogy mikor kezdett komolyra, majd nagyon komolyra fordulni a dolog, milyen mértékben menekültek onnan hazánkfiai. S szomorúan, meg aggódva vettük tudomásul, hogy deszkurkörec derék honfitársaink hogyan igyekeznek kikerülni mindenféle-fajta ellenőrzést, netán karantént.
Eleinte mintha még hezitáltak a hatóságok, de aztán látva a hétvégi napsütéses napok alatt a mérhetetlen lazaságot, amellyel a nagyvárosok lakói viszonyultak az óvintézkedésekhez, a hatóságok által megfogalmazott javaslatokhoz, a tiltásokhoz. Fittyet hánytak valamennyire. S közben itt is lassan elszabadulni látszik a pokol: ugrásszerűen nőtt az igazolt fertőzések száma, vasárnap este pedig már az első három halálesetről is beszámoltak a hatóságok: valamennyien idős, beteg emberek, akiknek a vírus adta meg a kegyelemdöfést. Ők is a veszélyeztetettek köréből kerültek ki.
Hétfőn nálunk viszonylag csend volt, kevesen lézengtek az utcákon. Talán a kései hó – ami azonban nem példátlan mifelénk – talán arra késztette az embereket, hogy maradjanak otthon, ne kívánkozzanak ki a szabadba.
A nagy fehérség a tisztaság érzetét kelti bennem. De érzékelteti a baj eltakarását, azt, hogy amit nem látunk, arról nem akarunk tudomást venni.
Pedig ideje lenne észhez térni, s figyeljünk jobban másokra, azok szükségleteire, s ezáltal önmagunkra.