Közben felidéztem egyik világjáró kedves ismerősöm, Albert Ildikó által rögzített élményeket: a pedáns, tiszta japánok – s általában a keleti népek – kultúrájuk következményeként nem azért viselnek más körülmények között orvosi maszkot, mert félnek a megbetegedéstől, hanem azért, mert betegek, vagy fennáll valamilyen légúti nyavalya gyanúja, s nem akarnak megfertőzni másokat. Azt írja: „Orrát fújó emberekkel sem találkoztam, illetve csak a mieinkkel. A helyiek, ha náthásak, nyilvános helyen inkább szipognak, de valószínűleg a nagyon sok emberen látott maszk is segít nekik ebben, hogy addig odázhassák a csepegő orr törlését, amíg megtalálják a megfelelő félreeső helyet, ahova elvonulva kifújhatják azt. Legtöbbször a táskájukba teszik a szigorúan egyszer használt, azután apróra összehajtogatott papírzsebkendőt.” Eddig az idézet.
A szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy kerüljük a cseppfertőzés lehetőségét: az orrfúvás mellett a tüsszentés, köhögés révén a levegőben is terjedhet a kórokozó, vagy akár fertőzött felülettel való érintkezés után szánkba, szemünkbe is kerülhet a vírus. Ezért kell a gyakori kézmosás. Albert Ildikó arról is beszámolt, hogy nem látott az utcán embereket enni vagy inni, „ellentétben a felénk egyre jobban elterjedő szokással, hogy csak úgy menet közben bekapunk valamit, vizesflakont hordozunk állandó kortyingatás céljából (mert így egészséges? vagy csak divatos?), és kávét, üdítőt lötyögtetünk műanyag pohárban”. Máshol meg arról számol be, hogy fürdés előtt a derék japánok megmosakodnak. Azaz a fürdővízbe tisztán ülnek bele.
S mégis terjed náluk is a vírus, s megjelentek a helyzetet kihasználó ügyeskedők is. Ezek után nem kell csodálkozni azon, hogy a nálunk felé dívó zsebkendő nélküli orrfúvási szokások, a különböző testváladékoknak a járda kövére köpése vagy loccsintása, az utcán evés-ivás elterjedt gyakorlata, no meg a higiéniai szabályok laza értelmezése mellett nálunk is felütötte fejét a kór. S annak velejárója: a bevásárlási láz. Ez utóbbit látva, nem tudom eldönteni – másokkal egyetemben –, hogy mitől félnek jobban az emberek: a betegségtől vagy a karanténtől?
Közben naponta jönnek az újabb és újabb hírek: a francia elnök lemondta programjainak egy részét, az Európai Parlament felfüggesztette a látogatási programot, számos országban nem tartják meg a nagy tömegeket megmozgató rendezvényeket.
Az Európai Unió sürgősségi munkacsoportot állított fel a koronavírus-járvány megelőzése érdekében szükséges intézkedések összehangolására. A híradások szerint a csoport munkája három fő pilléren alapszik. Első a megelőzésre, a sürgősségi beavatkozásra, valamint az információ-megosztásra, második a mobilitást érintően a közlekedésre és az utazásra vonatkozó tanácsadásra, harmadik pedig a vírus gazdaságot érintő hatásaira összpontosít. S azt is tudjuk, hogy a koronavírus európai terjedése miatt bevezetett közepes riasztási szintet magas szintre emelik.
Kíváncsi vagyok, ma miről számol be a fiam. Ugyanis – mint észrevettem – tudatos médiafogyasztóként nem kéjelegve rettegni akar, hanem tájékozódni, tudni. Miheztartás végett.