Sarány István

Sötétedés után ne nagyon járkáljanak az üdülőtelepen, mert előfordulhat, hogy medvével találkoznak – figyelmeztetett a pedagógusszövetség szovátai vendégházában a kedves recepciós. Mit nekünk egy medve? – válaszoltunk magunkban (mert azért annyira jól neveltek vagyunk mi is, hogy nem nevetjük szembe a jó szándékú figyelmeztetőt), és nekivágtunk a városnak, majd a figyelmeztetést ignorálva, sötétben tértünk vissza a szállásra.

Iskoláskoromban nagyon szerettem a fizikaórán bemutatott fénytani kísérletet, lenyűgözött az, ahogyan az üvegprizmán megtört a fény, illetve az, ahogyan a fehér fény szivárványszínű, legyezőszerűen kinyíló fénynyalábbá vált. Ez a kísérlet rávezetett arra a felismerésre is, hogy mindenben, bármilyen egyszerűnek, egyszínűnek tűnjék, gazdag változatosság rejtőzik, színek tobzódnak. Csak éppen meg kell keresni a megfelelő eszközt, amivel nézzük. S ez az eszköz lehet egy csiszolt üvegdarab, de lehet a szemünk vagy a szívünk. Látni kell és befogadni a szépséget, ami körülvesz bennünket. A nézést és a befogadást azonban meg kell tanulni.

Legutóbb tizenegyedikes koromban jártam szülővárosom kastélyában. A kastélyban – ugyanis egy kastély áll a térségben, a hévízi Urmánczy-kastély, a vadászkastély megnevezés ma egy városszéli területet jelöl, ahol állítólag ugyanennek a családnak állt egy vadászkastélya.

Rövid idő alatt két, ellentétes előjelű hírt kaptunk, ugyanabban a témakörben: november 11-én arról számoltak be a hírcsatornák, hogy „a legfelsőbb bíróság jogerősen elutasította az egykori kolozsvári Marianum katolikus leánynevelő intézet épületeinek a visszaszolgáltatását”; tegnap pedig arról olvashattunk, hogy „újra az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül a nagyenyedi vár részét képező Bethlen-kastély”.

Sokan azt tartják, nem illik firtatni a hölgyek életkorát, emiatt ne születésnapjukon, hanem inkább névnapjukon illik köszönteni őket. Vannak azonban szerencsés ünneplők is, akiknek születésnapja egybeesik – vagy szinte egybeesik – névnapjukkal, avagy a naptárban szereplő számos névnapjuk egyikével.

Minap azon szörnyülködtem, hogy mennyi tudományos-fantasztikus történet kering közszájon egy-egy adott téma – főként a járvány és az oltás – kapcsán. Felháborítóan fiatal kolléganőm kijavított: nem tudományos-fantasztikus történetek ezek, mert akkor valós tudományos alapjuk lenne, csupán fantasy sztorik azok, amivel az emberek etetik egymást. S mennyire igaza van! Mert mi a tudományos a gyíkemberekben, a lapos földben, a három nemzedéken át öröklődő meddőségben és társaikban?

Nem, nem ettem meszet, sem kisüstiből nem szedtem be reggeliben, hogy ilyet állítok: barozda a csűrben. Ugyanis a barozdának, azaz a barázdának a szántóföldön a helye, a csűrben pedig a mező termését tároljuk. Holott tegnap este tényleg a csűrbe került a barozda, mert a fennállásának immár 46. évét ünneplő, legendás Barozda együttes a templomáról híres, parányi csíki faluban, Delnén, a kultúrcsűrben lépett fel – négyállomásos erdélyi turnéja zárásaként.

Kezdő újságíróként jártam először bányában. Bár nem is volt igazi bánya, csupán gyakorlótárna a balánbányai bányásztanulók számára, nagy hatással volt rám, borzongással töltött el a tudat, hogy – ha csak pár méterrel is, de – a föld felszíne alatt vagyok, ott, ahol, ha kialszanak a lámpák, a sötétség és a csend az úr; ahol az ember minduntalan érzi a szokatlan helyzet okozta nyomást, félelmet.

Nagy Imrére, a festőművészre emlékeztek a hét végén Zsögödben. A két világháború között még önálló község ma már Csíkszereda egyik városrésze, nevét az éppen 130 éve született festő tette közismertté.

Minap alkalmam volt Ljubljanában sétálni. A belvárosban egy szoborcsoporton akadt meg a szemem a kora őszi napsütésben: a Paradicsomból kiűzött Ádám és Éva mintegy menekült az utca emberáradata felé.