A hét végén Erdély legnagyobb városnapjának mondott, tudott rendezvényén voltam. Harmincéves fennállása alatt letisztult a rendezvénysorozat, fokozatosan elválasztották a búzát az ocsútól, az ószer–oroszpiac–kínaibolt-hangulatú zsibvásár megszűnt, csupán egy két bóvliárus húzódott meg a kézművesvásár sátrai között. A kínálat óriási volt, mindenféle-fajta kézművestermékből lehetett válogatni a háziszappantól a bőrdíszműig, a vesszőkosaraktól a kerámiatárgyakig és a rongybabától az egyedi bizsukig… és a sort még hosszan lehetne folytatni.
A lacikonyháknál ínycsiklandozó illatok terjengtek, no meg füst. Volt ott pityókatokány és babgulyás, brassói aprópecsenye és túróspuliszka, sült csülök és borda, no meg kínáltak flekkent és szaporán sütötték az elmaradhatatlan miccset is. De gondoltak a könnyebb étkeket kedvelőkre is: szerepelt a sült csirkemell és a rántott sajt is a kínálatban. Eddig minden rendben. A csalódás akkor ért, mikor sorra kerültem. Kértem egy kisebb szelet sült húst hasábburgonyával. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg az ára, mert kissé mellbevágott, hogy egy kis szelet hús és pár szál szalmakrumpli, kávéskanálnyi mustárral kereken 35 lejbe került. De ennél jobban meglepett, hogy a hús jéghideg volt, szinte ehetetlen. S meglepett az is, hogy olyan volumenű forgalom mellett, mint amit az a pár lacikonyha lebonyolított, volt ideje a sütőrács szélén tartott ételnek kihűlni. Azt hittem, csak engem ért ez a szerencse, de ahány ismerőssel találkoztam, mind a hideg ételre panaszkodott.
Apropó árak: a kézműves vásárban is feltűnt, hogy bizonyos termékfajtákat jelentős felárral kínáltak a hagyományos termékek időszakos vásárain megszokott árakhoz képest, de olyan terméket is láttam, amit legalább kétszeres áron kínáltak. Holott a termékvásárokon alkalmazott árakat is pár termelőnél és pár termékfajtánál túlzottnak, indokolatlanul magasnak tartok. Tudom, minden annyit ér, amennyi pénzt adnak érte, s a vásárban zokszó nélkül kifizette mindenki a vásárolt portékát, sőt, én is kifizettem – még ha aztán meg is bántam – az aranyáron mért flekkent. S akinek nem tetszik a kért ár, az nem vásárol. Vagy kevesebbet vásárol. Néha az az érzésem, hogy a termelők egy része a pillanatnak él, gyorsan akar minél több portékát pénzzé tenni. Minél több pénzzé tenni. S közben vajmi keveset törődik a holnappal.
De nem hiszem, hogy hosszú távon kifizetődő lenne ez a stratégia: a ritka vásári alkalmakkor jól megfejni a vásárlót, ugyanis a vevők bizonyára átpártolnak a hasonló minőségű, de olcsóbban kínált portékák készítőihez. Bár lehet, hogy ez nem mostanában lesz, s az is előfordulhat, hogy én vagyok túl naiv.
Bízom benne, hogy előbb-utóbb helyrerázódnak a dolgok, mint ahogy az említett városnap kínálata, programja is letisztult, s kialakul majd az egyensúly: a pénzt, ötletet és nem kevés munkát befektető termelő is megtalálja számítását és a vásárló sem érzi becsapottnak magát, elégedett a vásári portékával. Annak minőségével és árával egyaránt.
De erre még várnunk kell. Addig is nyeltem, nyelegettem a hideg húst, s a sörnél is csak a lezúduló égi áldás volt hidegebb. S nyeltem keserűségemet is, mert nem szeretem, ha baleknak néznek az Erdély legnagyobb városnapjának mondott, tudott rendezvényen.