Számos sztereotípiát cáfoltak a hét végén a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola kisdiákjai. Például azt, hogy a gyermekeket nem érdekli a költészet. Meg azt, hogy nem érdekli őket a klasszikus irodalom. Hogy nem érik el az ingerküszöbüket a tanrendben szereplő költők alkotásai. S még folytathatnám a sort. Ezzel szemben azzal kellett szembesülnöm, hogy a gyermekek – a másodikostól a hetedik osztályosokig terjedt a skála – igenis érdeklődést tanúsítottak Petőfi személye és költészete iránt. Az iskola könyvtárosa, Egyed Daniella sugallatára a maguk módján a diákok is megemlékeztek Petőfiről születésének kétszázadik évfordulóján. Például úgy, hogy Petőfi-portrékat rajzoltak-festettek, különböző művészi technikákat alkalmazva elkészítették pár népszerű Petőfi-hős portréját vagy megelevenítettek műveiből egy-egy jelenetet. Volt, aki János vitéz bolyongásait vetette térképre, más pedig a különböző Petőfi-művekben megjelenő helyszínekről készített makettet. Akadt olyan diák is, aki elképzelte az idős Petőfit és megfestette portréját: hófehér hajjal és szakállal ábrázolta a lánglelkű forradalmár-költőt. A műveket az iskola emeleti folyosóján állították ki, a könyvtár bejárata mellett, s büszkén mutatták az arra járóknak. Büszkeségük pedig nem volt alaptalan. Megemlékező ügyködésüket egy remekbe szabott Petőfi-matinével koronázták: az iskola zenész-pedagógusaiból is álló Codex régizeneegyüttes ismert és kevésbé ismert megzenésített Petőfi versekből összeállított műsort mutatott be, majd a gyermekek szavaltak vagy olvastak fel maguk válogatta Petőfi-verseket, s öröm volt látni, hogy a szoknyácskája szélét pödrő másodikos kislány és az Isten markából kinőtt, nyakigláb kamasz beleéléssel, őszintén szaval. Mintegy játékból. Mert tudják, érzik, hogy játszani is csak komolyan érdemes. Nemcsak a zenész-tanárok vállaltak szerepet a nyúlfarknyinak tűnő, pörgő műsor elkészítésében, ugyanis az egyik tanítónő megilletődötten vallotta be, hogy legutóbb képzős diák korában állt közönség elé verset mondani, de diákjai hozzáállásán felbuzdulva ő is választott egy verset a közös műsorra. Az iskola egyik magyartanára pedig kérdezz-felelek játékba csomagolva Petőfi személyéről, személyiségéről, az általa megtestesített szabadságeszményről beszélt a gyerekeknek, közösen fogalmazva meg a két évszázada született költő hazaszeretetének mai olvasatát, mai üzenetét. Meglepődve tapasztaltam, hogy a bő tanórányi ünnepségen nem volt a közönségben duruzsolás, nem volt unalmat és érdektelenséget jelző széknyikorgás, volt viszont taps bőven, egymást ünnepelték a gyermekek, apróbbak és nagyobbacskák egyaránt. S a taps sem kimért tapsikolás volt, hanem amolyan dzsesszközönségre jellemző: volt benne bravó! felkiáltás, lábdobogás, a tetszésnyilvánítás megannyi formája.
Az előadást látva cáfolnom kell azokat, akik azt állítják, hogy „a mostani”, „a mai” gyermekeket nem érdekli semmi, és csak a telefon képernyőjét simogatják naphosszat. Bizonyára van ilyen gyerek is, nem is kevés. A kis művészetisek bebizonyították, hogy nem veszett ki belőlük a kreativitás, a klasszikus értékek iránti érdeklődés, csupán értő pedagógusok kellenek, akik felszínre hozzák ezeket a hiányzónak kikiáltott készségeket, érdeklődést. A pedagógusok pedig bebizonyították, hogy ki tudnak hozni minden jót a gyermekekből azáltal, hogy hagyják őket és kimeríthetetlen kreativitásukat érvényesülni. Közösen bebizonyították, hogy Petőfi nem egyszerű bemagolandó tananyag, amit felelés után rögtön elfelejtünk, hanem élmény és ihletforrás.
Így válhat egy iskola gyermekközpontúvá és így válhat egy, a krisztusi életkort meg nem érő fiatal őszszakállú öregemberré, bölcsességet sugárzó, derűs – amolyan nagyapás – aggastyánná. És így lehet lebontani az oktatás állapotára, a pedagógusokra és a „mai” gyermekekre vonatkozó általánosító sztereotípiákat.