Elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy minden alkalmat kihasználjunk a találkozásra, az együttlétre – fogalmazta meg pár évvel ezt az igazságot baráti társaságunk legidősebb tagja. S tudta ő jól, hogy mit beszél, még akkor is, ha aznap nem olvasott felszínes örökigazságokat megfogalmazó Coelho-kötetet, ugyanis átesett már komoly betegségen, túlélt egy súlyos autóbalesetet, no meg azelőtt a nyugdíjazásáig sok-sok munkával eltelt időszak sem volt zökkenőmentes.
S mivel kora révén ő legtapasztaltabb ember közöttünk, igyekszünk megfogadni tanácsát, mert tudja, mit beszél: az életben vannak sokkal fontosabb dolgok, mint az állandó munka, gürcölés, anyagi jólétért, a gyerekek érvényesüléséért való állandó hajtás, egyre fontosabb, s egyre nagyobb hangsúlyt kap az egészség megőrzése, a szeretteinkkel, a barátainkkal eltöltött idő, az egymásra való figyelés, az egymás gondjaiban, örömében való osztozás. Így tehát nemcsak szilveszter ülünk meg együtt, hanem köszöntjük a kerek évfordulót ünnepelőket, köszöntjük a tavaszt, húsvéthétfőn közös tojásvacsorát készítünk, nyáron fürdőzünk, kikapcsolódunk, majd elbúcsúztatjuk a nyarat, szilvásgombóc-vacsorát főzünk, és megbeszéljünk a szilveszteri előkészületeket.
Nos, mindez szombaton jutott eszembe, mikor szülővárosom, Maroshévíz felé tartottam az autóval. Utam előzménye: a közösségi hálón egyik volt osztálytársunk felkereste valamennyi elérhető társunkat, s bejelentette, hogy ő bizony foglalt egy asztalt a Bánffy-fürdő egyik vendéglőjében, s aki teheti, jelenjen meg egy szerény közös vacsorára, beszélgetésre. Örömmel vettük a meghívást, s bár nem volt semmiféle kerek évforduló, aki tehette, eleget tett a meghívásnak. Szórványvidéken, kisvárosban nem sokan voltunk a magyar osztályban, így a tíz megjelent volt osztálytárs bizony a hajdani XII. B. létszámának felét jelentette. El sem kell mondanom, hogy nagy volt az öröm, a csodálkozás, s bár néha, kisebb-nagyobb időközönként egyikkel-másikkal összefutunk egy-egy eseményen, rendezvényen vagy csak úgy, az utcán, s a közösségi médiából tudunk is egymásról dolgokat – amit mi magunkról tudatni akarunk! – jól esett leülni, beszélgetni.
Kis idő teltén megállapítottuk, hogy hol van már az első érettségi találkozó hangulata, amikor mindenki a jó oldalát akarta megmutatni, a sikereiről beszámolni, családjáról, gyerekeiről, szakmai előmeneteléről hírt adni? Most már egy-egy véget ért vagy lassan végéhez közeledő szakmai út tapasztalatairól, tanulságairól beszélhettünk, arról, hogy az immár felnőtt gyermekeink éppen hol vannak, és hogy vannak, hogy vannak-e már unokák, s ha igen, mit tudunk mi nekik biztosítani. Már nem az volt a fontos, hogy ki hol és mit dolgozik, netán mennyiért, hogy milyen lakása, autója van, hanem inkább az, hogy miként szolgál az egészsége, s hogyan próbál teljes és hasznos életet élni. A családban és a közösségben. Ugyanakkor szomorúan nyugtáztuk, hogy a mi nemzedékünk tagjainak – huszonöt évesek voltunk a rendszerváltáskor – szétszóródott a nagyvilágban, s az otthon maradt társaink gyermekei közül is alig páran találtak munkát, megélhetést otthon. Akadtak olyan osztálytársaink is, akik éppen külföldön dolgoznak, rövidebb vagy hosszabb ideig, időszakosan vagy állandó munkahelyen, és akik a korszerű technika előnyeit kihasználva kapcsolódtak be a beszélgetésbe – messengeren. Jó volt látni, hallani őket, még ha csak rövid időre és csak egy tenyérnyi képernyőn.
Ami meglepett, hogy sokkal nyitottabbak voltunk egymáshoz, sokkal nagyobb bizalommal voltunk egymás iránt, mint teszem azt tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Mintha visszatért volna a középiskola utolsó éveinek hangulata, amikor sok mindent megbeszéltünk egymással, legyen szó személyes sérelmekről, vívódásokról, dilemmákról vagy másokhoz fűződő viszonyunkról. Úgy látszik, ehhez el kell teljen negyven esztendő, meg kell érni hozzá.
Hamar elröpült a délután, rendeztük a számlát, s megfogadtuk, hogy ezentúl minden évben találkozunk szülővárosunkban egy közös vacsora erejéig, ugyanis elég idősek vagyunk ahhoz, hogy minden alkalmat kihasználjunk a találkozásra, az együttlétre.