Váratlan esetről írnak a nyugati sajtóban. A harcos ateista Richard Dawkins, húsvét napján bejelentette: örül, hogy keresztény országban él, és kulturális értelemben kereszténynek tartja magát, mert a kereszténység jó vallás. „Öröm egy kulturális értelemben véve keresztény országban élnem” –közölte Richard Dawkins az LBC brit rádióadó hallgatóival.
Számos keresztény filozófus Dawkins megszólalását valóságos szentpáli fordulatnak látja: a damaszkuszi út esete óta nem volt még ekkora pálfordulás – írja Madeline Grant.
Dawkins biológusként Az önző gén című könyvével, harcos ateistaként Az Isten-téveszme cíművel vált világhírűvé. Határozott véleménye volt az istenhitről: „Ateistának lenni csak annyit tesz, hogy úgy gondolunk Jahvéra, mint ahogy a legtöbb tisztes keresztény gondol Thorra vagy Baalra vagy az aranyborjúra.”
Azt is hangoztatta, hogy „a vallás egyik igazán ártalmas hatása, hogy arra tanít, erény megelégedni a nemtudással.”
A hitről is lesújtó véleménye volt:„Gyakran mondják, hogy az agyban van egy Isten-formájú hézag, amelyet muszáj betölteni: pszichológiailag szükségünk van Istenre – a képzeletbeli barát, apa, nagy testvér, gyóntató, bizalmas személy szerepét betöltő személyre – és ezt a szükségletet ki kell elégíteni, akár van Isten, akár nincs. De nem lehet, hogy Isten benyomul egy olyan hézagba, amelyet sokkal jobb lenne, ha más töltene ki? Mondjuk a tudomány? Vagy a művészet?”
Úgy tűnik, hogy a 83 éves etológusnak mégsem sikerült betöltenie ezt az űrt, mert most bevallotta, hogy magáénak érzi a karácsonyi dalokat és a gyönyörű székesegyházakat. Azt pedig egyenesen fenyegetésként éli meg, hogy a kiürülő gyülekezetek helyére behatolnak a radikális iszlám építményei. A kereszténység alapvetően jóravaló vallás, ellentétben más alternatívákkal – mondta Dawkins.
Carmel Richardson az American Conservative cikkírója figyelmeztet, ha Krisztust eltávolítjuk a templomból, új istenek fognak a helyére költözni. És akkor lehet, hogy Dawkins is a kereszténység védelmére kel majd, ahogy a vallás némely harcos ellenzőjével már megtörtént a múltban.
Madeline Grant ugyanakkor megjegyzi, hogy az a bizonyos keresztény kultúra, amelyet Dawkins oly nagyra tart, csakis akkor képes fennmaradni, ha lesz elég hívő, aki Dawkins korábbi intelmeivel dacolva, mégiscsak elhiszi azt a sok vallási „képtelenséget”, amitől neki minden haja szála égnek állt. Akkor lesz képes, ha megcáfolja önmagában Dawkins korábbi próféciáját: „aki a megkérdőjelezhetetlen hit erényére tanítja a gyerekeket, a jövőbeli dzsihádok és keresztes háborúk potenciálisan halálos fegyvereivé képezi ki őket.” És minden erejével ellenkezően cselekszik, Bethlen Gáborra hallgat: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki! Bizonyára senki.”
Akkor, ha elgondolkodtatja, hogy Dawkins korábbi felhívása következményeként is a skóciai felvilágosodás szülőhelyén új, intoleráns isteneknek divat hódolni, ahol gyűlölet-bűncselekményről hozott legfrissebb törvény rendőrségi eljárással fenyegeti azt, aki alapvető biológiai ismereteket terjeszt, például, hogy az emberiség kétnemű, vagy hogy biológiai értelemben nem lesz a férfiból nő csak azért, mert úgy gondolja.
Dawkins talán eljuthat még oda is, hogy hitvallásszerűen korrigálja szentenciáját: „Mérhetetlen áldásban részesültünk. Kiváltságosak vagyunk, és nem csak abban a tekintetben, hogy örömünket leljük a bolygónkban; lehetőséget kaptunk annak megértésére, miért van nyitva a szemünk, és miért látja abban a rövid időszakban, mielőtt örökre lezárulna, éppen azt, ami elé tárul. Úgy vélem, ebben rejlik a válasz azoknak a korlátolt gondolkodású zsugoriaknak, akik mindegyre azt firtatják, mi a hit (és nem a tudomány – A. A.) haszna.”
Érdemes lesz elkísérni Richard Dawkinst a damaszkuszi úton.