A minden ősszel megtartott Székelyföld-napok csúcseseménye, amikor Kovászna, Hargita és Maros megye kiválóságait tüntetik ki Orbán Balázs díjakkal. Az idén két remek kortárs szobrász, a szovátai Bocskay Vince és a sepsiszentgyörgyi Vargha Mihály érdemelte ki a rangos kitüntetést, azért a több évtizedes munkájukért, amellyel szobraik révén segítettek megerősíteni közösségeik önazonosságát és valamiképpen emlékeztetni az eltűntetett és újra visszaszerzett történelmi múltra. Vargha Mihálynak több tucatnyi úgymond klasszikus szobra mellett létezik egy olyan térplasztikája, amely közvetlen kapcsolatba hozható az egyik olyan témával, amiről a politikusok manapság sokat beszélnek: a falvak összevonásával. A ferences kolostoráról és Nagy Mózes iskolaalapító törekvéseiről híres felső-háromszéki Esztelneken ugyanis a csíkszeredai Dóczy Andrással együtt 2015-ben ő készített egy roppant érdekes, falvakon meglehetősen szokatlan, modern, allegorikus nagy méretű szobrot, az Önállósodás Emlékművét.
És hogy mi is ez? Tekintsünk vissza a múltba. Gondolom, még sokan emlékeznek rá, hogy Romániában az 1989-es rendszerváltás előtt, az úgynevezett falurombolás éveiben, falvakat szüntettek meg és erőszakkal tömörítettek nagyobb községekbe. Esztelneket is Kézdiszentkereszthez csatolták, majd a társadalmi változások után a helyi közösség több csíki, gyergyói, udvarhelyi és sok más romániai településhez hasonlóan kézzel-lábbal igyekezett kitörni ebből a kényszerházasságból. Ez 2005-ben sikerült, a község, Esztelnek, visszanyerte önállóságát, rá tíz esztendőre pedig erre az eseményre emlékezve felavatták az Önállósodás Emlékművét. A térplasztika egy sötétszürke, a szimmetriát nem teljes mértékben megőrző, geometriai formát öltő csiszolt andezitből áll, amelynek kehelyszerű felső részéből egy fehér, kinyíló márványvirág utal arra, hogy a falu számára a jövő elkezdődött.
Én máshol az önállóság újra megszerzésére utaló szobrot sehol nem láttam az országban, de újságíróként sok helyen végigkövettem azt a közigazgatási hercehurcát, ahogyan egyes falvaknak sikerült újból önállósodni. Csíkszentlélek például elvált Csíkszentkirálytól, Madéfalva a vele már összeépült Csicsótól, több alsó- vagy felső-nyárádmenti falu a szomszédjától, még akkor is, ha szélső házaik az országút mentén összeértek, és még hosszasan sorolhatnám a példákat.
Ezek az előzmények arra utalnak, hogy a politikusok most hiába próbálják a reformok és a közigazgatási átszervezések jegyében lakosságszám és más kritériumok alapján újból egybeterelni ezeket a falvakat, ez nem fog menni. Sem a Székelyföldön, sem más magyarlakta területeken, sem román vidékeken. Az a közösség ugyanis, amelyik megtanult önállóan élni, gazdálkodni, ezt a tulajdonságát már nem adja fel. Annál is inkább, mivel az új évezred első évtizedében kimondottan nagy divat volt a szubszidiarításról beszélni, miszerint a helyi gondokról helyi szinteken kell döntéseket hozni és ennek az emléke megmaradt.
Még akkor is, ha közben változtak az idők, sok településen apadt a lélekszám, sok helyen már nincs annyi gyermek, hogy fentartsanak iskolai osztályokat és önmagukban nem képesek az igényelt infrastruktúrával lépést tartani. Érvek tehát felhozhatók a falvak összevonása mellett, akár pénzügyi csomagokkal is alá lehet támasztani ezt az igyekezetet, de én úgy gondolom, hogy visszaút már nem létezik.
Valami egyebet kell kitalálni, valamiféle kölcsönös szolgáltatásokon alapuló laza szövetségeket vagy ki tudja mit, a kormányválságot immár maguk mögött hagyó politikusoknak most már bőven van idejük, hogy ne csak egymás között, hanem az istenadta néppel is tanácskozzanak, kibújva a számok, a statisztikák, a térképek és a közhelyek világából.
