Vélemény

Idén több turista keresi fel a Székelyföldet, mint az elmúlt két megszorításokkal teli esztendőben, néha az az érzésünk, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba. Holott korántsem tért vissza, csak szeretjük azt hinni, hogy visszakaptuk régi életünket.

Társadalmainkat újra és újra sorozatos csapások sújtják, vírusjárványok, megfékezhetetlen erdőtüzek, korábban ismeretlen dühhel pusztító viharok, bőtermő területeket sivatagokká tikkasztó szárazságok, oktalan, de a második világháborúhoz, vagy az amerikaiak vietnami pusztításaihoz mérhető végeérhetetlennek ígérkező háborúskodások, éhínségek, észbontó ideológiai divatok követik egymást.

Botoşani-ban arra készülnek, hogy négy bangladeshi pásztort szerződtessenek a juhok mellé, mert egész egyszerűen nem találnak senkit, aki a bukovinai legelőkön ide-oda vezérelje a juhnyájakat és még a velük kapcsolatos munkát is elvégezze. A hírt pedig nem akárki, hanem a Moldvai Juhtenyésztők Szövetségének az elnöke tette közzé, széttárva karjait, hogy hiába kutatnak-keresgélnek hetek óta, egész egyszerűen nem találnak sem fiatal, sem középkorú férfiút, noha ezer eurós fizetést, mobiltelefonos előfizetést, sőt még használt terepjárót is felajánlottak, de nem és nem.

Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik. A halálra ítélt azonban olyan mondott, ami miatt fel kellett menteni. Azt mondta ugyanis, hogy „engem mindjárt lefejeznek”. Csakhogy ha a hóher ezt teszi vele, akkor igazat mondott a bűnös, tehát akasztani kellett volna, azt pedig mégsem lehetett volna, mert akkor hazugságnak bizonyult volna a mondata, amiért lefejezés jár.

A történelemben vannak időszakok, amikor a magánember nem tudja, mi történik a világban, de még saját országában sem. Ceausescu idején Romániában, vagy a Rákosi-korszak Magyarországán a filmhíradókból és a vérszegény televíziós hírekből legfeljebb arról értesültünk, hogy hol, melyik kollektíva teljesítette a tervet, s hogy milyen sanyarú a  sorsa a nyugati munkásnak, aki nem élvezi a kommunista lét örömeit.

In status nascendi. A keletkezés állapotában. Először ez a latin kifejezés jutott eszembe, ahogyan a hét elején Tompa Andreát hallgattam Csíkszeredában, a Csíki Moziban, aki péntekre már túl van a Magyar Kultúra Napjának nevében megtartott  székelyföldi körútjának valamennyi állomásán, ahol gondolom ugyanolyan érdeklődés övezte mondanivalóját, mint Hargita megye székhelyén.

Nem tudom, hogy feltűnt-e kedves hallgatóimnak, hogy Klaus Iohannis kijevi látogatásának meglehetősen vegyes sajtóvisszhangja volt. A nyugati lapok többsége csak mellékesen jegyezte meg a román államfő jelenlétét abban a hírben, amelyben beszámoltak Mario Draghi olasz miniszterelnök, Emmanuel Macron francia köztársasági elnök és Olaf Scholz német kancellár találkozójáról Volodimir Zelenszki ukrán elnökkel. A magyarországi média pedig egyenesen elhallgatta a tényt, hogy Iohannis Kijevben parolázott Európa legfontosabb vezetőivel.

Olvasom, hogy hat óránként valaki életét veszti közúti balesetben Romániában. Döbbenetes adat, akkor is, ha ismert, hogy az autóbalesetben elhunytak száma a leggazdagabb és a legszegényebb országokban is magas. Míg a magas jövedelmű országokban jelentősen csökkent az autóbalesetekben életüket vesztők száma, addig az utóbbi évtizedekben világszerte a karambolban elhunytak száma szinte nem változott. Romániában is szinte magasan állandósult ez a mutató.

„A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete.” Jézusnak tulajdonítja Máté evangéliuma a sokat idézett kijelentést, amely a nemrégiben elhunyt Szakáts Béla szobrászművészre is igaz.

Mint a hazai román nyelvű sajtó többé-kevésbé rendszeres olvasója, úgy vélem, hogy Romániában mindeddig nem alakult ki átfogó, igényes társadalmi párbeszéd a nemzeti érdekről.

Nagyváradon 2011-ig Állami Színház néven működött együtt a magyar és a román társulat. Évekig tartó munkával, a legkülönbözőbb érvrendszerek latbavetésével sikerült a két intézményt különválasztani. Létrejött a Szigligeti Ede nevét felvevő magyar és a Regina Maria nevet viselő román társulat, és mindkettőhöz csatlakoztatottak különböző jellegű, már létező közművelődési intézményeket.