Nyugaton egyre sűrűbbek a hangok, miszerint a szolidaritás minden dolgok legnemesebbike. Főként, ha egy nagyhatalmú agresszor egy gazdaságilag visszamaradottabb, népességszámát és gazdasági forrásait tekintve is gyengébb országot rohan le. Elvben a szankciók is helyeslendők. Csakhogy azt is egyre többen látják, hogy a szolidaritás sem lehet határtalan. A szolidaritás – akárcsak a szerelem – addig lehet jótékony érzület, ameddig önkéntes. Amikor ki kell kényszeríteni, mert már olyan terhekkel jár, melyeket önként senki sem vállalhat, akkor kín-keservessé torzulhat.
Egy krízist nem lehet megoldani azzal, hogy válogatás nélkül mindenkit egyre elviselhetetlenebb helyzetbe taszítunk. Az Európai Unió mai – kommunista vágású –szankciódiktátumai nem eredményezhetnek egyebet, mint hogy Európában is fokozzák a társadalmi feszültségeket és robbanásveszélyes helyzetekhez vezetnek. – állapítja meg a Welt kitűnő osztrák újságírónője Ana Schneider is. De német értelmiségiek egy csoportja Andreas Röderrel, a jeles törtönésszel az élen szintén levében fordul a Welthez, melyben több megfontoltságra szólítják fel a politikusokat. A végkövetkeztetés: a nemzetközi közösségnek mindent meg kell tenni azért, hogy megteremtse a feltételeit egy mihamarabbi fegyverszünetnek és a konfliktus rendezését előkészítő béketárgyalásoknak. (Ámbár ezeket a mondatokat mintha már magyar szájakból is hallhattuk volna…)
Sokan vélik úgy, hogy Németország vagy Ausztria, de a többi európai állam sem nyújthatná akár a legteljesebb politikai és társadalmi szolidaritással sem azt a támogatást Ukrajnának, melyre annak szüksége lehetne.
Harald Mahrer, az Osztrák Gazdasági Kamara elnöke is úgy véli, hogy „A szankciós politikát annak kezdeményezői csak „félaggyal” gondolták végig. Elmulasztották közölni az adófizetőkkel, hogy mennyibe fog mindez kerülni, és hogy ki fizeti a számlát. Ezért aztán a jelenlegi politikai döntések nem csupán az orosz-ukrán háború állását érintik, de sajnos a nyugati államok, köztük Németország és Ausztria belső viszonyait, országaink társadalmi békéjét is. Nekünk azonban országaink jólétét és békéjét is szívünkön kell viselnünk, csupán Ukrajnára kancsítgatni édes kevés. A kormány és a pártok merev irányvonalával szemben egy efféle kijelentés tabuszegésnek tűnhet, hiszen nyilvánvaló, hogy Ausztria véges-végig Ukrajna pártján állt és áll. A szerkesztőségek is. A szélsőjobboldali Szabadságpárt kivételével. Micsoda meglepetés ugyebár!”
Németországban is akadnak a szankciós politikának nyílt ellenzői. A szintén szélsőjobboldalinak bélyegzett Alternatíva Németországnak és baloldal volt pártelnöknője Sahra Wagenknecht például. A szélsőségesebb beállítottságú pártok újabb megerősödése nem hat meglepetésként. Ez az elhibázott közpolitika világos tünete.
A német lakosság körében egyre nagyobb a bizonytalanság, sőt a nyílt elégedetlenség is mind gyakoribb. Csak a jelentősebb lapok kommentjeibe kell beolvasni, hogy képet alkothassunk a társadalmi közérzületről.
A tévéadások vitaműsorai is magukért beszélnek. Német kancellárnak még soha nem kellett olyan kínos kérdésekkel szembesülnie, mint manapság. Olaf Scholz gyakorta nem is tehet egyebet, minthogy mellébeszéljen. Szemmel látható, hogy nincsenek, nem lehetnek értelmes válaszai. A kormányzat ugyan valóban megtesz mindent, amit tehet. Az eredmény azonban egyetlen vállrándításban összefoglalható: Lesz, ami lesz! Hiszen nyilvánvalóan nem pusztán Scholz a felelős és ma már nem csupán rajta múlnak a dolgok. Sokkal nagyobb felelősség terheli a – Mutti gyanánt emlegetett – Angela Merkelt, sőt az őt megelőző szociáldemokrata kancellárokat. De ők sem számíthattak az orosz-ukrán háborúra. Erre az amerikaiak által levezényelt majdáni államcsínyig senki nem számíthatott.
Manapság divat arra utalni, hogy Putyin a Szovjetunió visszaállítására törekszik. De előbb volt az ukrán és balti oroszellenesség, s csak ez sértette vérig nem csak Putyint, de az orosz közvéleményt is. Hiszen egy oroszokéhoz hasonló önérzetű és kimagasló katonai potenciállal rendelkező állam aligha nézheti ölbe tett kézzel, hogy másod-harmadrendű polgárokká alázzák egykori honfitársait.
De még a német állampolgárok 47 százaléka is úgy véli, hogy Ukrajnának át kéne engednie Oroszországnak déli és keleti területei egy részét.
A németeket a jelenlegi krízis következményei, a növekvő infláció és a várható munkanélküliség teljes joggal borzaszthatják el, hiszen a kormányzat semmiféle megnyugtató válasszal nem tud szolgálni arra, mi fog történni, ha az oroszok beszűntetik a gázszállításokat. Jellemző az európai politikai elit értelmi színvonalára és előrelátására, hogy az oroszok végül is azzal büntethetnek bennünket, amivel mi szerettük volna őket büntetni.
Az elégedetlenség magától értetődően növekszik. Már készülnek a minden korábbinál agresszívebb tűntetések, melyeken bizonyosan a szélsőjobboldaliak, az antifák és az összeesküvéselméletek mindenféle rajongói lesznek a hangadók. S feltehetőleg a középrétegeket is magukkal sodorhatják.
Fontos dolog a szolidaritás, de illene önnön honfitársainkkal is szolidárisaknak lennünk.