Bevallom nagy rajongója vagyok a Csillagok háborújának. No, nem az Amerikai Egyesült Államok által a nyolcvanas években elindított fegyverkezési hajszának – noha az eredménye a szocializmus bukása lett –, hanem George Lucas filmjének.
Alkalmam adódott, hogy meglátogassam Mos Espat, Anakin Skywalker legendás filmbéli hazáját a Szaharában. A dűnék közt a Párizs–Dakar raliverseny klasszikus útvonalát követve, mintha csak a semmiből bukkannának fel a kis kupolák; kapuk és falak emelkednek ki a tunéziai sivatag homokjából. Különleges csend honol itt, és az az érzése kél a látogatónak, mintha egy idegen bolygón állna.
Valahogy így érezhette magát George Lucas is, amikor a 90-es évek közepén itt keltette életre Tatooine nevű sivatagi bolygójának helyszínét. Ma a kb. 20 házból álló épületcsoport Tozeur-től északnyugatra egy elhagyott, kopár vidéken, Chott el Djerid sós tava és Dél-Tunézia hegyvonulatai között fekszik.
Tozeur-tól északnyugatra ez a 20 épület még ma is áll. A Star Wars rajongók adományaiból igyekeztek eddig az öregedő kulisszák állagát megőrizni, de a vándorló homokdűnék állandó veszélyt jelentenek rájuk. Egy közel ötven méter magas homokdűnéről terepjáróval leszánkózva érjük el Mos Espát, ahol már nyomuk sincs a fantasztikus bolygólakóknak, helyettük a berber őslakósok hangosan kínálják a mézédes datolyát, a tevezsírból főzött szappant, no meg a sivatagban a legfontosabbat: a palackozott vizet. És ami a legkelendőbb az amerikai cukrozott üdítőket.
Mindent, minden szögből lefotózok a fiamnak, aki maga is nagy Star Wars rajongó.
Feleségemet kérem meg, hogy álljon oda a házak bejárata, a két égbe szökő űrhajómakett elé. Egy ösztövér vénember közeledik felénk, kezében sivatagi rózsákat tart. A sivatag rózsája nem növény, hanem a homok és a sós tenger szerelmének gyümölcse. Alakját tekintve többnyire rózsa formájú gipszképződmény, számos, üvegszerűen áttetsző, összeállt lapocskával-voltaképpen gipszkristály, amelyet homokszínűre színez a lisztszemhez hasonlóan apró, szinte porszerű sivatagi homok. A növényzet nélküli természet létrehozta ezt a kőrózsát, amelynek a szirmai ugyanolyan dúsan rétegzettek, mint az igazi rózsáé, és ugyanolyan derengően áttetszők, mint az igaziak. A növényrózsával ellentétben a sivatagi rózsa a föld alatt keletkezik, úgy egy méter mélyen, ahol nedves a homok, s csak a szél eróziója miatt kerül a felszínre.
Azonnal hárítjuk az öreget, szemébe sem merünk nézni, nem akarunk semmit vásárolni tőle. Rossz angolsággal mondja, a rózsát a hölgynek szánta, ha elmegyünk a házak háta mögött felállított asztalához venni egy csésze teát, kávét. Reménykedve néz ránk, hogy elmegyünk. Az idegenvezető hangja szól: indulunk! Az öreg arab esend: igyunk meg nála egy teát. Feleségem visszaadja a sivatagi rózsát. Az öreg tiltakozik: legalább ne fossza meg az örömtől, hogy adhatott egy kővirágot egy hölgynek.
Mi a terepjáró felé tartunk, ő szomorúan néz utánunk.
Eszembe ötlik, így vagyunk mi is a régi világ dolgaival, régi értékeivel. Elsietünk mellettük. Így ajánljuk mi is újságjainkat olvasóknak és nemolvasóknak, akik lassan a szemkontaktust is kerülik velünk.
Bánt, hogy nem ittunk meg egy teát az öregnél, akinek nem az a pár dinár volt a fontos, hanem a pár perces együttlét, a régi értékek becsének fenntartása.
Ha a Mos Espán járna, kedves hallgató, és egy ösztövér vénember kezében sivatagi rózsával teázni hívná, ne utasítsa el. Ha megtenné, később nagyon fájna a szíve.