Nem tudom, hallgatóimnak mennyire tűnt fel, de tény és való: csendesen, lopakodva térnek vissza azok a nagylemezek, amelyeket mifelénk egykor bakkelitnek, manapság pedig angol nevük nyomán leginkább vinylnek neveznek. Úgy tűnik, kiböjtölték a CD-k, a különböző adathordozók és legújabban a zenei streamelések korszakát, és nem csupán a lemezlovasok korongjain, hanem az ócskapiacokon is újra megjelentek, az erdélyi városokban és vásárokon kisebb-nagyobb célpontokat kinálva a gyűjtőknek.
Ők azok ugyanis, akik soha nem adták fel, akik azt vallották és vallják, hogy ezeknek a lemezeknek az analóg hangja, mégha olykor sercegések vagy pattogások is kisérik a zeneélvezetet, jóval emberközelibb, érzelemdúsabb, mint az elektronika digitalizált, gépiesített változatai. Valószínű, mindebben az is közrejátszik, hogy az egykori nagy lemezjátszókkal nem lehetett úgy szaladgálni vagy kirándulni, mint a mai fejhallgatókkal és mobiltelefonokkal, hiszen soha nem az unalmat oldó zenei hátteret, hanem az előteret jelentették, rájuk kellett figyelni akár gyertyalobogás mellett, egy pohár borral a kézben, akár esti hangulatban, sejtelmes szerelmi vallomások közepette, amikor a grammofonról vagy az utódait jelentő lemezjátszókról felhangzott egy keringő, egy tangó, netán valamiféle szimfonikus- vagy dzsesszmuzsika.
És volt ezeknek a lemezeknek még egy kimondottan sajátos jellemzőjük: a borító. Amely olykor nem csupán valamiféle egyszerű reklámterméket jelentett, hanem rangos képzőművészeti alkotást. Az 1944-ben Kolozsváron született és 2006-ban Csíkszeredában elhunyt Mérey András, akinek a múlt század nyolvanas éveiben kidolgozott fesztivál-arculatát még ma is használja a régi zene éppen most zajló seregszemléje, az egyetlen olyan erdélyi magyar grafikusnak számított, aki az 1970-es évek elején több mint negyven lemezborító tervet készített és állított is ki Bukarestben, Kolozsváron és másutt.
„Nem ismétli önmagát – hívta fel rájuk a figyelmet a korabeli Előre napilapban Mezey József műkritikus – többnyire kötetlen vonal- és foltjátékokkal él, amelyekből az egyes zeneművekre visszautaló fekete-fehér vagy színes formaritmusokat komponál. Musszorgszkij Borisz Godunovjánál az oly jellegzetesen orosz hagymakupolákra összpontosít, Sibelius Finlandiájához készített borítóján a táj fotókollázsai az uralkodók. Ha az Electrecord illetékese volnék, habozás nélkül rendelnék Méreytől hanglemezborító lapot, sőt megfogadnám egyik-másik borítólaptervben megfogalmazott ötletét. Például elkészítettném azt a hanglemezfelvételt, amelyen Giuseppe Tartini 3. és 4. hegedűversenyét Ruha István játszaná a kolozsvári Filharmónia közreműködésével, Bács Lajos vezényletével.”
Ma már Mérey András, Ruha István, Mezey József vagy éppen Bács Lajos nincsenek közöttünk, de emléküket őrzi az a több mint negyven egykori lemezborító is, amelyek a Mérey-hagyatékban megmaradtak és a nyomában járó művésztársaknak sikerült felfedezniük. És remélem, szerepelni fognak majd abban a monográfiában is, amelynek nemrég láttam neki, és amely megpróbálja újra felszínre hozni és megőrizni azt az erdélyi életművet, amely a maga nyitottságában egyetemesen európai fogantatású.
Hogy mire még nagyobb számban visszatérnek az egykori nagylemezek, legyen ahonnan borítót is válogatni számukra.