Vélemény

A szélsőségesen individualista társadalomtudósok és politikusok gyakorta (és nem kevés ingerültséggel) teszik fel a kérdést: „Mi az, hogy társadalom?” (A magyar fogalom az angol society fordítása, mely az emberi együttélés valamely spontán kialakult formáját jelöli.) Az egykori angol miniszterelnöknő Theresa May is úgy vélte, hogy „Csupán család van, férfiak és nők vannak. A többi puszta fikció.”

Az inflációt rákos burjánzáshoz szokták hasonlítani: ha egyszer beindul és terjedni kezd, egyre veszélyesebbé válik. Valahol itt tartunk ma. Az inflációs tumor már túlburjánzott, lassan átterjed az egész gazdaságra.

Alig érte el a hazai sajtó ingerküszöbét az a hír, hogy a fővárosi ötödik kerületi bíróság a közelmúltban visszautasította a Szociáldemokrata Párt (PSD) volt elnökének, Liviu Dragneának a feltételes szabadlábra helyezését, annak ellenére, hogy az általa ledolgozott napokért járó kedvezmények figyelembevételével már letöltötte büntetésének kétharmadát, a hatályos büntetőeljárási rendelkezések értelmében lehetőség lett volna a büntetés hátralevő részének feltételes elengedésére, és a rahovai börtön vezetősége is támogatta a politikus ez irányú kérését.

Egyetlen fogalom sem hangzik el olyan gyakran ezekben a hetekben-hónapokban, mint a „hazugság”. Folyamatosan megcsapja fülünket e szó a politikai palettának akár az egyik, akár a másik oldaláról emelkedik fel. Persze a hazugság nem csupán mai korunk jellemzője, évszázadokon keresztül használták politikai fegyverként mind a hatalmon lévők, mind pedig a velük szembenállók (ez utóbbiak nyilván csak olyan időszakokban, amikor „szabad volt” szabadon beszélni”).

Homo ludens című, 1938-ban megjelent és azóta a világ majd minden nyelvére lefordított  híres könyvében a holland Johan Huizinga – ahogyan nevét a legtöbb európai országban, de nem Hollandiában ejtik, ott ugyanis a mi „g” hangunk valamiféle, nyelvünkben nem létező „h” torokhanggá módosul – szóval ez a jól ismert  társadalomfilozófus azt állítja, hogy a civilizáció alapja a játék, a civilizációk sajátos alakulását csakis a játékokkal való kapcsolaton keresztül érthetjük meg.

„Valaki – és tudjuk ki – úgy gondolta, hogy jó, ha odaadja nekik (mármint a G4media nevű hírportálnak a titkosszolgálatok működését szabályozó törvény tervezetét sz. m.). Ez nagy hiba volt, az emberek aggódnak” – mondta Klaus Iohannis egy buzăui iskolában június 7-én.

A Kárpátok Géniusza egy erős román nemzetet vizionált, a XIV. pártkongresszus egyik víziója az volt, hogy az ezredfordulón a hazai lakosság száma eléri a 25 millió főt. S ha a 67-es dekrétum nem tört volna derékba a kilencvenes években, ma meglehet, hogy jóval negyedszáz millió felett lennénk a Kárpátok kertjében.

Az újkor egyik legjelentősebb német filozófusa, Ernst Cassirer is világosan látta, hogy  az ember egy érzéketlen, a mi emberi dolgaink iránt közömbös fizikai világban kénytelen élni. Ezért ahhoz, hogy – ha közvetve is – képessé váljon szembenézni azzal a valósággal, melynek legalapvetőbb adottságait nem érti, s talán soha nem is fogja maradéktalanul megérteni, szimbólumokkal kénytelen körülbástyázni magát.

Minap összefutottam egy kedves ismerősömmel, aki hosszú évek óta ingázik lakóhelye és munkahelye – Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda – között. Meggyőződéssel és meggyőzően mondja, hogy mikor Kolozsváron élt és dolgozott, akkor sem töltött kevesebbet naponta az autó volánja mögött vagy a tömegközlekedésben.

Kissé felvágós ismerősöm henceg azzal, hogy náluk a cégnél még a köztisztasági menedzserek, azaz a takarítónők is egyetemet végeztek.

Első hallásra úgy tűnik, minden a legnagyobb rendjén van a felsőoktatási intézmények háza táján, az egyetemek akárcsak a múlt évszázad ötvenes-hatvanas éveiben az anyagi és erkölcsi fejlődés zálogának tekinthetők. Hogyan is állunk?

A hét végén Kolozsváron is lezajlottak a könyvnapok. A Székelyfölön és másutt valamivel korábban. A könyvek, de legalábbis a szerzők iránti érdeklődés minden jel szerint továbbra is élénk. Ami mindannyiunkat örömmel tölthet el.