Vélemény

Ma délelőtt, csak úgy kapásból, összefoglaltam magamnak, hány féle díjat osztanak ki évente Székelyföldön és rájöttem, hogy bizony a két kezemen sem tudnám megszámolni valamennyit. Az Orbán Balázs díjakat a Kovászna, Hargita és Maros megyei tanácsok osztják. Gábor Áron díjjal a Székely Nemzeti Tanács ismeri el a teljesítményeket. Vasszékely díjat Székelyudvarhelyen vehetnek át az arra érdemesek. Az Élő Székelyföld díj természetvédelmet és hagyományápolást jutalmaz.

A korrupció elleni harcnál nagyobb képmutató demagógia aligha képzelhető el. Ezt gondoltam sokáig hazai és nemzetközi esetek alapján. Ma már tudok nagyobbat, gyakran összefonódik az előbbivel: ez az igazságszolgáltatás függetlensége, amit az alaptörvény a hatalmi ágak egyensúlyának fontos elveként szabályoz. Tekintsünk egy példát.

Legalább is ezt érezzük, valahányszor színházba megyünk. A Gyergyószentmiklósi Színházi Kollokviumon és Bukarestben az Országos Színházi Fesztiválon látott előadások alapján állítom ezt. Jók ezek a színházi rendezvények, mert többszáz embert kiragadnak a közhelyeket sugárzó televízió karmaiból, megmentik őket a politikusok műkedvelő ripacskodásától, és hazaviszik a polgárt önmagához, bíztatva, hogy van még remény, csak vegyük észre értékeinket, és ne hajigáljuk el azokat a közéletnek nevezett embertelen, hazug világban.

A hírközlési eszközök fejlődésével együtt jár az igénytelenség elterjedése is. Míg Gutenberg előtt az írás-olvasás csak pár ember kiváltsága volt, s a könyveket kézzel másolták, hogy mások is hozzáférjenek, ma már bárki írásban közölheti gondolatait – ha vannak, ha nincsenek – a széles nyilvánosság előtt. A közösségi média rohamos elterjedése azt eredményezte, hogy bárki, akinek internet-hozzáférése és okos telefonja vagy számítógépe van – legyen az asztali, laptop vagy táblagép – felhasználói fiókot készíthet magának, s üzenőfalán azt tehet közzé, ami éppen csak eszébe jut: fotót a kismacskáról és a vendéglőben tálalt kajáról, kirándulása állomásairól, a családi eseményekről, s szöveges bejegyzést bármiről, ami eszébe jut.

Mintha a környező világ minden konfliktusa ugyanabból a forrásból táplálkozna, a kisebbségellenes indulatokból. Más szóval a nyelvi-kulturális kizárólagosság rögeszméjéből.
A kelet-ukrajnai konfliktusok nem azért robbantak ki, mert Ukrajna szinte egyik napról a másikra megfosztotta az ország többmilliós kisebbségeit elemi jogaiktól, és megpróbálta a legdrasztikusabb eszközökkel nyelvi-kulturális asszimilációra kényszeríteni őket. Nem.

Rég volt, de igaz volt. Valamikor, közel harminc esztendeje, jómagam is ott bábáskodtam a romániai magyar újságírók szakmai szervezete megszületésénél, néhány évig még az egyik alelnöki funkciót is elvállaltam, amíg csak másfele nem vezérelt a közélet. Igaz, akkor Romániai Magyar Újságírók Egyesületének nevezték, manapság, már nem csupán szócsere, hanem fogalmi tisztázások eredményeként is, Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, azaz MÚRE a neve, és mind a betűszó kimondhatósága , mind tartalmi szempontok tekintetében így van ez jól.

A magyarországi önkormányzati választásokon az ellenzék rendhagyó győzelmet ért el, a kormánypártok fontos hadállásokat veszítettek, hiába hangoztatják – ami egyébként igaz –, hogy az összes leadott szavazat tekintetében Magyarország „narancssárga maradt”. A Fidesz, amely jó ideje fölényesen uralta a helyhatóságokat, most a huszonhárom nagyobb város közül tízben alulmaradt. Budapesten pedig áttörés történt, hiszen a kerületek többsége mellett az ellenzék Karácsony Gergely személyében a főpolgármesteri tisztet (és a közgyűlésben az abszolút többséget) is megszerezte – úgy, hogy a nem mindig sportszerű közvetlen ellenfeleken kívül jelöltjeinek le kellett győzniük a Fidesz számára testre szabott, részrehajló választási rendszert is.

Saját nyomorúságunkon nevetünk. Sajnos, ezt nem vesszük észre. Mert ha észrevennénk akkor levetnénk a szemellenzőt és az előadás után jobban körülnéznénk a saját házunk táján, de a szomszédainkén is. Sőt, még az ország háza táját is szemügyre vennénk. Hátha így végre meglátnánk a bajt, amely mindannyiunkat sújt, és amelyre talán még ellenszert lehet találni, orvosolni lehet azt, meg lehet menteni bár egy emberéletet.

Csíkszereda a hazai művészeti élet egyik legpezsgőbb helye. Még akkor is, ha a hirtelen nőtt városkát későn érte el a polgárosodás szele, nem volt hagyománya a művészeteknek. Noha itt élt magányos remeteként Nagy Imre festőművész, s a térségből eredeztetik a Banner Zoltán által a székely festőiskola néven emlegetett – sem helyhez, sem művésztelephez nem köthető, csupán szemléletében és ábrázolásmódjában hasonló – irányzatot, de amelynek másik két jeles alkotója, Nagy István és Márton Ferenc nem itt teljesítette ki életművét.

A Béke Nobel-díjas Nelson Mandeláról mesélik az anekdotát. Néhány évre rá, hogy Dél-Afrika első fekete elnökévé választották ,kérdőre vonta az ország leghíresebb karikaturistáját, Zapirot (eredeti nevén Jonathan Shapirot), hogy miért nem készített még róla egyetlen karikatúrát sem? Elvégre azért ült korábban 27 évet börtönben, hogy lehetővé váljon a hatalmasok tévedéseit vagy félrelépéseit kifigurázni. Hiába tette volna?

Ünnepeljük Székelyföldet! – Ez a mottója annak a Székelyföld-napok elnevezésű rendezvénysorozatnak, amelyet a tegnap Csíkszeredában nyitottak meg Kovászna, Hargita és Maros megye tanácsának elnökei. Tamás Sándor, Borboly Csaba és Péter Ferenc visszatekintettek az egy évtizeddel ezelőtti indulásra és úgy értékelték, hogy túl vannak a kezdet nehézségein, amikor még a megnevezést is megkérdőjelezték az országos román médiában, felkapva a fejüket magának a térségnek az elnevezésén is.