A fő ok a nyugati sajtó szemében az orosz birodalom terjeszkedési szándéka volt. Nem mintha Oroszország nem próbált volna határai mentén – mellesleg a NATO évtizedek óta zajló keleti terjeszkedése (azaz szabályszerű bekerítési manőverei ellen) – valamiféle pufferzónát kialakítani. Nyilvánvalóan azt is akarta és akarja. Csakhogy a törekvés több tízezer áldozata szintén a megvédelmezett kisebbségek soraiból kerül ki.
És Nyugat-Szíriában sem történik egyéb. Igaz, itt a kurd kisebbség elűzését és alkalmanként lemészárlását gyakorló Törökország már a nyelvi-kulturális asszimilációval sem érné be, inkább valamiféle hitleri Endlösungra törekszik, ahogyan azt az örményekkel tette. A különbség csupán annyi, hogy Hitler a világtörténelem legnagyobb szörnyetegének hírében áll, Erdogan viszont a NATO második legnagyobb hadseregének birtokában a nemzetközi közösség megbecsült személyisége. Az Egyesült Államok külügyminisztere jár hozzá, hogy rábeszélje, hagyná már abba a kurdok elleni irtóhadjáratot. S végül maga az amerikai fél az, mely a kurdok nevében mégiscsak enged.
A Nyugati sajtó Orbán Viktort, Matteo Salvinit vagy lev Kacinskit nagy előszeretettel hitlerezi. Erdoganra vonatkoztatva ez a minősítés még nem hangzott el.
De említhetném Kínát is, mely nem csak a tibetieket és az ujgorokat félemlíti meg és neveli át – legmodernebb technikai vívmányainak igénybevételével is –, de Hongkongot és Tajvant is nyílt bekebelezéssel fenyegeti.
Mindez azonban mégiscsak túl esik a mi demokráciára, jogállamiságra, kölcsönös tiszteletre és szolidaritásra épülő Európai államszövetségünk határain, mondhatnók.
Csakhogy mindannyiunk szeme láttára a mi Spanyolországunkban is dúl a kisebbségellenesség. A sajtó és a tévéadók nem kényeztetnek el a részletekkel, de az a néhány kép is elegendő, mely a szinte már polgárháborús romokban heverő Barcelonát láttatja. Egy európai bíróság – a spanyol „lázadás” vádjával súlyos börtönbüntetésekre ítélt kilenc katalán politikust, akik megszervezték azt a – minden demokratikus alapelv szerint jogszerűnek tekinthető – népszavazást, mely Katalónia függetlensége mellett döntött. Nem tudom, mit értenek a konkvisztádorok bölcs utódai a lázadás fogalmán. Az angol Collins English Dictionary a fogalmat így definiálja: „A rebellion is a violent organized action by a larg group of people who are trying to change their country’s political system.” Magyarán: „Egy felkelés olyan, erőszakosan szervezett akció, melynek révén nagy létszámú embercsoportok egy ország politikai rendszerének megváltoztatására tesznek kísérletet.” A katalán politikusok esetében sem erőszakos szerveződésről, sem az ország politikai rendszerének megváltoztatásáról nem volt szó. A világ valóban demokratikus államaiban az efféle kísérletek nem számítottak, s ma sem számítanak lázadásnak. Kanadában többször is volt már hivatalos népszavazás Quebec tartomány kiválásáról, maga a francia többség szavazott ellene, hiszen egy olyan államból, melyből hivatalosan ki lehet válni, nem is érdemes. S ugyanez történt Angliában a skótok esetében, a többség ott is kiválás ellen szavazott.
A katalán döntés azonban nem csak lázadásnak minősült, hanem kezdeményezőit 13 év börtönbüntetésre ítélték. Az európai államok zömében még egy sorozatgyilkost vagy terroristát sem büntetnek ilyen drasztikusan. S az egyelőre még Jean-Cloude Junker által vezetett Európai Bizottságnak vagy Soros György jogvédő szervezeteinek sincs egyetlen kritikai megjegyzésük sem, bár egyébként szenvedéllyel turkálnak (főként a keleti tagállamok) úgynevezett „jogállami” normasértéseiben. A lehetséges legsúlyosabb jogi szankciókkal fenyegetve azokat, akik efféléket követnek el.
Fiatalságom éveiben nem csak rajongtam az európai demokráciáért és jogállamért, hanem olvasóimat is szerettem volna a saját hitemre téríteni. Töredelmesen bocsánatot kell kérnem mindenkitől, akit talán sikerült. A mi – önmagát szemérmetlenül emberbarátnak hirdető – Európánk legfeljebb annyira demokrata és emberbarát (én természetesen hajlok arra, hogy a kisebbségieket is embereknek tekintsem), mint a Vietnamban és másutt égbekiáltó háborús bűnöket elkövető Amerikai Egyesült Államok, az ujgorokat módszeresen lemészároló és átnevelőnek aposztrofált koncentrációs táborokban tartó, Tibetet gyakorlatilag felszámoló, és Hongkongot meg Tajvant – lakosaik ellenállása dacára is – bekebelezni szándékozó Kína…
A betegségébe és csalódásaiba beleöregedett Ady Endre írta egyik utolsó (számomra a mából nézve még optimistának is hangzó) „kuruc”-versében, hogy ugyanis „Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk/ De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk.”
A józanság (legalábbis a magam kijózanodása) azonban korántsem jelentheti azt, hogy föl kell adnunk bármit is. Csupán azt, hogy illúziók nélkül, de szívósan kell kitartanunk.