Vélemény

Apai nagyapámat nem ismertem. Jószerint édesapám sem emlékezett rá: hétéves volt, amikor deportálták. Nagyapám nem volt arisztokrata. Nem volt kulák. Még a fronton sem szolgált, túl volt a harmincadik évén, három kisgyereke volt, így nem sorozták be.

Ezt a jegyzetet egészen biztosan nem írom meg, ha nem ugrik a szemembe egy mém – a lehető legegyszerűbben fogalmazva, egy átalakított fotó – a közösségi oldalon. A fotóval  egy már semmiképpen nem fiatal erdélyi magyar újságíró saját, oltásellenes, maszkviselés-ellenes, ki- és bejárási tilalom ellenes szövegét kisérte.

Ateista tudósok hatalmas apparátussal igyekeznek bizonyítani, hogy az emberi életnek a földi halállal vége, de az embereket nem tudják meggyőzni erről, mert mélyen gyökerezik bennük a hit, hogy lényünk legfontosabb része túléli a testünket. Kiderült, hogy ez a hit nem tanult, hanem ösztönös.

Nagy Imrére, a festőművészre emlékeztek a hét végén Zsögödben. A két világháború között még önálló község ma már Csíkszereda egyik városrésze, nevét az éppen 130 éve született festő tette közismertté.

Miközben az Európai Parlament baloldali és zöldpárti többsége továbbra is erőlteti az illegális migráció fenntartását és a migránsok tagállamok közti kötelező szétosztását,  Németországban is mind több jel utal arra, hogy a helyhatóságokat a feladat vállalhatatlanul megterheli.

Kedves hallgatóim bizonyára sokat gondolkodtak már azon, hogy hogyan lehet több millió tonna szemetet egy időgép segítségével a kilencedik századi maja birodalomba teleportálni. Ha eddig mégsem jöttek volna rá, akkor feltétlenül olvassák el a megoldást Kőhalmi Zoltán nemrég megjelent könyvében (Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év – Helikon Kiadó, Budapest, 2021) amelyben nem ez az egyetlen abszurd ötlet. Tulajdonképpen más nincs is benne.

A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehette át Lay Imre, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének titkára a múlt hét végén Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. A rangos elismerést Áder János, Magyarország köztársasági elnöke adományozta az örökifjú brassói srácnak.

Minap alkalmam volt Ljubljanában sétálni. A belvárosban egy szoborcsoporton akadt meg a szemem a kora őszi napsütésben: a Paradicsomból kiűzött Ádám és Éva mintegy menekült az utca emberáradata felé.

Az atombomba létrehozásáról, a Hiroshimát és Nagaszakit ért, második világháborút lezáró bombázásokról, az emberi és anyagi veszteségekről, a hosszú ideig tartó sugárártalmakról sok-sok dokumentumfilm született az évek-évtizedek folyamán. Az Oppenheimer azonban nem ilyen jellegű alkotás, hanem művészfilm, vagy ahogyan manapság skatulyázzák: dráma.

A pénteki magyarországi Békemenet voltaképpen válasz volt azoknak az állami intézményekben és a magyar Országgyűlésben rendezett gyakorta egyenesen groteszk, sőt ostoba politikai mutatványoknak a sorozatára, melyet az ellenzék hosszú hónapok óta alig titkolt provokatív szándékkal inszcenírozott.

Van egy találós kérdésem. Ki mondta kiről: „Különben szomorúan szemlélem azt, hogy egy jelentős személyiségünk egyre feljebb szalad a nagyotmondás spirálján és nem tud magának megálljt parancsolni”.

Világunk, társadalmunk mai állapotát tekintve, elmondhatjuk, hogy a főbaj az, hogy a bűnöket kényelmesebb elkövetnünk, később magunkat feloldoznunk, mint az erények kedvéért feláldoznunk magunkat.