Legutóbb tizenegyedikes koromban jártam szülővárosom kastélyában. A kastélyban – ugyanis egy kastély áll a térségben, a hévízi Urmánczy-kastély, a vadászkastély megnevezés ma egy városszéli területet jelöl, ahol állítólag ugyanennek a családnak állt egy vadászkastélya. Utolsó ottjártamkor még kórház működött az épületben, én mentővel érkeztem, s nem a torony alatti díszlépcsőn vittek be – azt akkorra már befalazták –, hanem a főbejárattá avanzsált udvari teraszbejáraton. Emlékezetem szerint akkoriban a kastély személyzete orvosokból, nővérekből és ápolókból állt és a műtőasztalon töltött órákat leszámítva főúri ellátásban volt részem. A szilvesztert is ott töltöttem, s édesapám kedvenc rádióján, egy fekete, termetes VEF-en hallgattuk a kórteremben a beteg-társakkal és az ügyeletes orvossal, ápolókkal együtt a szilveszteri kabarét.
A hét végén több, mint negyven év után kerestem fel ismét a kastélyt. Ezúttal önszántamból. Családommal hajtottunk be a tágas és gondozott kastélyparkból megmaradt zsebkendőnyi kertbe. Az épületben lelkes fiatalember fogadott, s miután bemutatkozott, közölte, hogy ő fog végigvezetni a termeken és elmond mindent, amit a kastélyról, annak lakóiról tud.
Őszintén csodáltam lelkesedését, ami némileg enyhítette az épület állapota fölött érzett szomorúságomat. Ugyanis lehangoló volt megtapasztalni, látni, hogy mivé lett egy család otthona. Jobban mondva mivé tette az impériumváltások sora és a kommunista diktatúra. A két ízben is berendezkedő román hatalom előbb a magyar uradalmak területeinek egy részét sajátította ki, a második világháború után pedig maradék vagyonuktól fosztotta meg a magyar arisztokratákat és tehetős polgári családokat, fizikai létükben is veszélyeztetve őket.
A hévízi kastély szecessziós stílusban épült a múlt század elején, még a boldog békeidőkben az Urmánczy család megrendelésére, egy később földbirtokossá lett helyi pallér, a dél-tiroli származású Giacomuzzi Virgil tervei alapján. A nagy háború, majd a második világháború is kárt tett az épület berendezésében, a háború után pedig teljesen kifosztották, falakat költöztettek és emeltek benne, s kórháznak rendezték be. Itt működött a város egészségügyi intézménye, pár részlege a kastély volt istállóiban kapott helyet. A nyolcvanas években épült fel az új kórház hatalmas épülettömbje, szorosan a régi mellett, s megkezdődött a kastély újabb hányattatása. Üresen állt egy darabig, majd egy kulturális intézmény működött benne. Ottjártunkkor azt tapasztaltuk, hogy talán-talán véget ér a hányattatás, ugyanis az épületet és a birtok csekély részét visszakapták az örökösök, akik próbálják megmenteni, élettel megtölteni örökségüket. Szakszerű falkutatást végeztek, és elkészítették a terveket a maga idején villanyvilágítással és központi fűtéssel ellátott épület tatarozására, eredeti formájának visszaadására, falai között pedig a helyi közösség javát szolgáló rendezvényeknek, eseményeknek adnának helyet. Sikerrel pályáztak a felújítási munkálatokra, így megvan a remény arra, hogy sikerül is végigvinni azokat. Jelenleg az épületet lehet körbejárni kívül-belül, a látogató érdekes információkat tudhat meg az építtető családról, az épületről, az elmondottak mellett a közszemlére tett régi fotók, képeslapok is tanúskodnak a múltról. No meg a helyiek emlékei. Volt már ismerősöm, akinek nagymamája a kastélyban dolgozott és hálával gondolt munkaadóira, s volt, aki az épületben működő kórház betegeként szerzett felejthetetlen emlékeket. Mint jómagam, aki több mint negyven év után léptem át utoljára a küszöbét.