A Dávid parittyájá-ban már készen van. Az a komótos, elemző hang, amely lehetőleg minden oldaláról megforgatja tárgyát; az a kezdés, mely mintha ellentmondana ennek az igénynek, a dolgok közepébe vág, de aztán vissza is tér onnan, és értelmező köröket sétál; a franciás kultúra, amely mindent tud Montaigne-től Proustig és Anatole France-tól Camus-ig, de amely sokkal több irányba tekint, semhogy leragadna a franciáknál.
1979-ben, amikor a kötet megjelenik a legendás Forrás sorozatban, Horváth Andor 35 éves. A hátsó borítóról értelmes, jellegzetes arc néz vissza ránk, mely a kommunista fényképek közhelyes jellegét a tekintet távolba veszése révén bontja le, némi képzavarral élve. Nem úgy néz a jövőbe, mintha máris tudná, mi van ott, vagy hogy ő mit akar tőle.
Ez volt a legrokonszenvesebb benne: nagyon sokat tudott, de soha nem állította, hogy mindent tudna, s hogy mindent jól tudna, vagy mindennek úgy kellene lennie, ahogy ő tudja. Esszéi inkább kérdések sorozatából állnak vagy közelítésekből, semmiképpen sem kinyilatkoztatásokból. A következő, Montaigne köpenye című kötetre (1985) éppúgy érvényes ez, mint A szent liget-re, melyet nagy büszkeségemre én hegedültem ki belőle, s amely 2005-ben jelent meg a Polis kiadónál.
Ez is jellemző volt rá: érdeklődése hullámzott, és csak azért nem mondom, hogy cikázott, mert annál jóval megfontoltabban működött az egész ember. A szent liget a görög tragédiáról szóló csodálatos elemzéseit tartalmazza, de tudok, és már életében tudtam egy Hamlet-tanulmányról, amelyet soha nem fejezett be, és hiába biztattam még polisos koromban, hogy adja nekünk. Már olyan régóta dolgozott rajta, hogy bizonyára kötetnyivé nőtt. De még nem volt elégedett vele, hiába reménykedtem.
Kötetszerkesztési művészetére jellemző, hogy több esszéje előszóként készült a Kriterion Horizont-sorozatában megjelent művekhez vagy a Dacia antológiájához. Semmi alkalmi, semmi felületes nincs abban, amit írt: mindenen úgy dolgozott, mintha eljövendő évszázadoknak írna.
Bennünket leginkább a román irodalom és kultúra iránti elkötelezettségünk hozott össze. Korszellem és önismeret című kötetét, melyet a román esszéirodalomból válogatott, még ártatlan emberként olvastam, a Tanúskodni jöttem című gyűjteményt, melyet a román emlékirodalomból szerkesztett, már a barátomként dedikálta. Előzőleg a tanítványa voltam a kolozsvári bölcsészkaron. Egyik legjobb tanárom volt, Gyímesi Éva, Szilágyi Júlia, Szilágyi N. Sándor és mások társaságában. El ne felejtsem Jánosi Jánost.
Később, amikor megkaptam a Soros Alapítvány fordítói ösztöndíját, a mentorom is lett: együtt kínlódtunk Octavian Paler szövegeivel. A kínlódás nem Paler miatt történt, hanem miattam: akkor még nagyon keveset tudtam a fordítás mesterségének fortélyairól.
Hétvégén Marosvásárhelyen jártam, és hirtelen kedvem támadt az első köteteihez. Nosza, könyvtárba mentem, és egy barátom segítségével kikölcsönöztem őket. Úgy lapozgattam bennük, mintha az életében, az okosságában lapozgatnék. Egy barátságban, amelyben egy köpeny már mindörökre elrejti az egyik szereplőt.
