Vélemény

Az elmúlt napokban több információt is közzétettek Ferenc pápa romániai, és ami minket közelebbről érint, csíksomlyói látogatásával kapcsolatban. Többek között bemutatták a közösségi médiában és több hírportálon azokat a látványterveket, ahogyan a pápa cerebrálta szentmisére megnövelik a Hármas halom oltárt, hogy a több mint háromszáz koncelebráns pap, a kórus és mindenki más elférjen ott, ahogyan azt a Vatikán, a Gyulafehérvári Érsekség, a Ferences Szerzetesrend, Románia Államelnöksége, azaz a pápalátogatás  hivatalos szervezői eldöntötték.

Tegnap Hargita megye székhelyén a Mikó-várban megnyitott két képzőművészeti kiállítással kezdődtek meg, ma pedig emléktábla leleplezésekkel folytatódtak a Csíkszeredai Városnapok. A két kiállítás egyike a csíkszentgyörgyi születésű, 1884 és 1940 között élt Márton Ferenc festőművészre, a másik pedig a fél évszázados csíkszeredai művészeti oktatásra emlékezik.

Miután a táborok a teendőkön testvériesen megosztozva szétverték az ország jóformán teljes intézményrendszerét, egyik az egyik felét, másik a másik felét, a harmadik azt, ami még nyomokban megmaradt, szemmel láthatóan megtalálták a módját a politikai osztály lecserélésének is. A recept nem új, de hatékonyságát növeli a szekuspártok és a szociális háló feltuningolása.

Két héttel ezelőtt a hatalom imposztorairól elmélkedvén megemlítettem, hogyan távolította el Laura Codruta Kövesi és klikkje koholt vádak alapján Tiberiu Nitu főügyészt, hogy az államelnök Augustin Lazart nevezhesse ki helyébe az országos vádhatóság főnökévé. Tulajdonképpen az foglalkoztatott, hogy meddig mehet el a cinikus pofátlanság, a híres román „tupeu” a háttérhatalom részéről.

Az Élet-kalangyákat olvasgatom – Székely Ferenc könyvét. Tizenegy interjút tartalmaz – mélyinterjúkat. Idős költőket, szobrászokat, néprajzkutatókat – az erdélyi magyarság létének feltérképezőit, megőrzőit mutatja be. Azokat, akiknek köszönhetően a jövőben is tudni fognak rólunk – még akkor is, amikor már kivesztünk, illetve a többség jóízűen bekebelezett bennünket.

A hét végét újságíró kollégák, barátok társaságában töltöttem Törökkanizsán. Volt szerencsém részt venni idén is a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által szervezett riporttáborban. Vajdasági barátaink kétévente szervezik meg a tábort, s eleddig annak minden kiadására a szervezet tagjain kívül Magyarországon és az utódállamokban tevékenykedő magyar újságírókat is meghívtak.