Vélemény

Az élethez való jog a legalapvetőbb és legegyetemesebb emberi jog. De ez a jog, úgy tűnik, arra is kiválóan alkalmas, hogy egyenruhába öltöztetett embertársaink tömegeinek legyilkolására vonatkozó „emberi jogot”, sőt kötelezettséget alátámassza.

„Egy pápa soha nem nevezhet meg közvetlenül egy államfőt, nemhogy egy egész országot”. Ezt válaszolta nemrégiben Ferenc pápa a La Nación című argentin lap kérdésére, amely azt firtatta, hogy az Ukrajna elleni háborúval kapcsolatos állásfoglalásában miért nem említette Putyin nevét, vagy miért nem nevezte meg konkrétan Oroszországot.  

A Nemzetközi Jégkorong Szövetség nincs annyira reklámokkal kitömve, mint labdarúgó társa, így mindenképpen megteheti, hogy a világhálón, saját stábjával, saját honlapján ingyen és élőben közvetítse ezeket az amúgy nagyon csekély létszámú közönség mellett lejátszott találkozókat, és aki végignézte a román csapat szlovénok elleni első mérkőzését, amikor a házigazdák 9-1 arányban kitömték a vendégeket, alighanem a sok fejcsóválástól elszédült mindattól, amit látott.

Lehallgatókészüléket találtak március közepén Raed Arafat irodai székében, amiben csak az a meglepő, hogy ilyen amatőr módon próbálták megsérteni személyiségi jogait. Sajtóhírek szerint az államtitkár lehallgatását az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) egyik ügyésze rendelte el, aki történetesen azon munkálkodott, hogy elérje egy már lezárt büntetőügy újbóli megnyitását, amelyben Arafatot azzal vádolják, hogy törvénytelen úton vásárolt orvosi felszereléseket a világjárvány idején.

Nem árt szétnézni Kárpát-medence szerte, ráébredhetünk szűkebb szülőföldünk rejtett valóságára.
Az, aki véletlenül a vajdasági Firigyfalvára téved, s gyorsan el is suhan autójával, talán meg sem tudja, hogy legendás földön jár, Ajtony földjén, ahol Gellért püspök erősítette meg a nyugati kereszténységet.

Hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni, beskatulyázni a dolgokat, fogalmakat. Így például a hazai magyarságot is felosztottuk tömbmagyarságra és szórványmagyarságra.

Az utóbbi hetekben alig írtam egyébről, mint a háborúról. De egyre inkább az az érzésem, hogy teljesen hiába. Mintha mégsem a békéhez közelednénk, hanem egy újabb világháborúhoz. Ahogyan a kisebbségi kérdésre vonatkozó aggodalmaim sem érdekelnek senkit. S ha sorstársaimat igen, ők sem kevésbé tehetetlenek együtt és külön-külön, mint én magam.

2007. január elsején, Románia uniós csatlakozásának napján az a kérdés foglalkoztatott, hogy van-e okunk az örömre, az EU-fóriára. Manapság, amikor a csatlakozási szerződés aláírásának évfordulója van, emellett a most is időszerű kérdés mellett aktuálissá vált egy másik is: van-e okunk az EU-fóbiára?