Fodor Sándor lánya, Fodor Eszter arról kérdezi meg Bálint Kovács Julikát, a húsz éve elhunyt Bálint Tibor özvegyét, hogy mikor és hogyan ismerkedtek meg, ő pedig felidéz a korabeli kolozsvári írókról sok-sok egymásba láncolodó történetet, amelyeket aligha ismerek meg, ha nem ülök ott csütörtökön a kolozsvári Marianumban, a Babes-Bolyai Egyetem olyannyira patinás bölcsészeti karán, és alighanem azt sem tudom meg a mellettem ülő hölgytől, hogy Júlia, az egykor itt is tanító magyar tanárnő jobban szereti ha Julikának szólítják.

Mint ahogyan fogalmam sem lett volna, hogy közvetlenül az 1989 előtti éveknek milyen a román-magyar diplomáciai háttere, ha nem veszek részt annak az Alföldi László egykori bukaresti konzulnak, majd kolozsvári főkonzulnak a könyvbemutatóján, aki frissen megjelent emlékiratai kapcsán a román-magyar diplomáciai csetepáték igen érdekes és mindmáig még ismeretlen történéseit is megosztotta a hallgatósággal.

És nem találkozom a régóta nem látott Csortán Mártonnal, a transzilván hagyományok és a magyar középkori zene olyannyira lelkes elkötelezettjével, a Romániai Magyar Televízió egykori Zenés karavánjainak egyik alapemberével, aki a Hunyad Megyei Értéktár frissen megjelent kötetére hívta fel a figyelmemet.

Pedig nagyon szerettem volna ott lenni a Szabók Bástyájában, hiszen ez a régió a vajdahunyadi váron kívül még nagyon sokunk számára amolyan terra incognita-nak, ismeretlen földnek számít. Csakhogy  itt, Kolozsváron, olyannyira sok a nagyon gyakran párhuzamos rendezvény, hogy az érdeklődő egyszerűen képtelen megosztani magát a sok-sok könyvbemutató, koncert, kiállítás és több más, újszerű rendezvény között, miközben reggeltől-estig csatangolhat a kézműves vásárok, a folkudvar, az ifjúsági udvar, az emlékházak, a  Tranzit-ház, az ipartörténeti emlékek, az egyetemi rendezvények, kiállítások, koncertek és szinházi előadások, a szakszerűen vezetett  különböző városnéző séták között.

És a várost felülről, a felújított és nemrég felszentelt Szent Mihály templom tornyából is tökéletesen lehet látni, ahová félóránként kapaszkodik fel, természetesen vezetővel együtt egy-egy csoport. Mindez azonban csupán késő délutánig tart, akkor majd egyre inkább a főtéri nagy színpad válik főszereplővé, a koncertekre tolong a tömeg, de olyannyira fegyelmezetten, hogy én csak csóválom a fejem, amikor a le nem zárt forgalomban százan-kétszázan tornyosulnak fel egy-egy jelzőlámpánál, hogy átmenjenek a gyalogjárón.

Igen, nyugodtan elmondható, hogy a 13. Kolozsvári Magyar Napokon, amelyek csak vasárnap érnek véget, a város önfeledten ünnepel, a Covidra inkább az idősebb nemzedék arcmaszk-hordása emlékeztet, a háborúra pedig a könyvesboltok kirakataiban frissen megjelent román nyelvű Zelenszkij-kötetek, no meg az egy-két vendéglőre, kocsmára, falakra fújt graffiti-szerű felirat, miszerint Make tea, not war, Make coffee, not war, Make films, not war. Mintha picit emlékeztetnének a hippi korszak jól ismert jelmondatára, amely a szerelmet részesítette volna elönyben az éppen akkor gomolygó nukleáris fenyegetettség helyett. Mintha a történelem egy picit ismételné önmagát, még akkor is, ha léteznek olyan történészek, akik szerint a történelem legnagyobb tanulsága éppen az, hogy a döntéshozók semmit nem tanulnak  belőle.

A Kolozsvári Magyar Napoknak mindenesetre roppant derűlátó a jelmondata: itt leszünk! És én a látottak-hallottak alapján hiszek neki.