Éppen ma egy éve, hogy Ukrajnában elindultak az orosz tankok és Putyin úgy gondolta, hogy az általa különleges katonai hadműveletnek nevezett villámháború keretében néhány nap alatt eljutnak Kijevbe, leváltják az államfőt, megalakítják a maguk bábkormányát, amely azután úgy táncol, ahogyan Moszkvában fütyülnek, és a nyugati országokat kész tények elé állítják. Majd amint telik-múlik az idő, a világ is napirendre tér a történtek fölött, hiszen nem ez lenne az első, puskalövésekkel teli regionális konfliktus, amelyen csakhamar túllépnek Földünk pörgő eseményei.
Csakhogy ma már tisztán látjuk, hogy legalább két fontos tényező kimaradt a számításból. Az egyik az ukrán nép áldozatvállaló hazaszeretete, a másik pedig a nyugati világ példátlan méretű összefogása, amely rájött arra, hogy itt nem csupán orosz és ukrán szembenállásról van szó, hanem az emberiség társadalmi létének nagy kérdései, a szabadság, a demokrácia, a jogszabályokon, törvényeken és egyezményeken alapuló nemzetközi világrend sorsa forognak kockán.
Időközben pedig a különleges katonai hadműveletből kiterjedt háború lett, mindazon klasszikus hadászati stratégiák és szabályok alapján, amelyeket még Carl von Clausewitz porosz tábornok fogalmazott meg 1831-ben, mielőtt 51 éves korában magával ragadta volna a kolerajárvány. Nem sokkal a háború kitörése után ugyanitt, a Bukaresti Rádióban, már említettem a hallgatóknak, hogy a nagyközönség számára leginkább az a mondása maradt meg, miszerint a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel, noha időközben a fegyveres konfliktusokról írt több kötetes tanulmánysorozatát a világ majd minden nyelvére lefordították, népszerűsítő formában többször is kiadták, magát az alapmunkát pedig a legtöbb ország katonai akadémiájának kötelező oktatási tantárgyává tették. És hogy csupán a napoleóni háborúkból levont következtetéseivel mennyire igaza volt von Clausewitznek, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a tankok és rakéták, drónok és szuperszonikus repülőgépek bevetésének korszakában meglátásai semmit sem veszítettek időszerűségükből.
A háború az erő kifejezése, hogy rákényszerítsük ellenfelünkre a saját akaratunkat.
A háború célja, hogy minél hamarabb tárgyalni kezdjenek.
A támadóval szemben előbb-utóbb a védelem kerül fölénybe.
Ilyesmiket irogatott, miközben a háborút nem kizárólag katonai cselekményként kezelte, hanem a „nép-kormányzat- hadsereg” hármasát helyezte előtérbe, és ugyancsak ő körvonalazta a „háborús köd” fogalmát, leszögezve természetesen még nem a világháló és a korlátlan kommunikáció, hanem a távírók és a táviratok korában, hogy a hírszerzés több esetben is csak arra jó, hogy eltorzítsa a valóságot.
De Clausewitz munkáiban foglalkozott sok minden mással: stratégiával és taktikával, a különböző fegyvernemek együttműködésével, a fegyver utánpótlással és az ellátási útvonalakkal, a tisztek és katonák viszonyával, a lélektani hadviselés szerepével, a szövetségek létrehozásának fontosságával, vagyis mindazzal, amit az elmúlt évben az orosz-ukrán háborúban is láthattunk.
Sajnos – tegyem rögtön hozzá. Hiszen a katonai elméletek gyakorlati felhasználása nyomán milliók váltak földönfutóvá, nem tudni hány ezren vesztették életüket és azt sem, hogy a súlyos infrastruktúrális rombolások helyreállíthatók lesznek-e valaha, a vélhetően mindörökre elpusztult építészeti és természeti értékekről nem is beszélve.
Milyen jó lenne, ha esztendő teltén már nem a háború jelentené a témát. De tartok tőle, hogy 2023 még korántsem a béke éve lesz, hiába esik annyi szó róla Varsóban, Kievben, Budapesten, Párizsban, Bukarestben, Brüsszelben vagy éppen Washingtonban.