Még nem is ismerem őket, máris gyűlölöm a földönkívülieket. Különösen az utóbbi napokban, amikor a híradásokból kiderült: nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok légterében nyolc napon belül négy ismeretlen repülőeszközt is lelőttek. Az észak-amerikai légvédelmi parancsnokság egyik vezetője egy újságírói kérdésre válaszolva nem zárta ki, hogy akár földön kívüli objektumokról lehetett szó. Az égről lepuffantott roncsokat persze még nem találták meg, így továbbra is marad bennünk, a hiszékenyebb földönbelüliekben a szorongás.
Éppen ezért gyűlölöm a földönkívülieket, mert ahelyett, hogy színt vallanának, megmutatnák magukat, a mi fantáziánkra bízzák, hogyan képzeljük el őket. S mint tudjuk, az emberi elme azokat a dolgokat ismeri a legjobban, amelyeket nem ismer, ezért a földönkívüliekről is sokat vélünk tudni mi, homo sapiensek. Mégsem akarom kétségbe vonni az igazi szemtanúk állításait, azokét, akik – mint bizonygatják – találkoztak ezekkel a lényekkel, sőt, nap mint nap tapasztalják, hogy már rég itt vannak közöttünk, akár szomszéd néninek vagy a postásnak álcázva magukat, s még azt is elhihetném, hogy a televízióban nyilatkozó fiatal hölgyet földön kívüliek rabolták el, s ejtették teherbe. Hat évvel ezelőtt több külföldi vezető blog is szenzációként mutatta be azt a fotót, melyen Ferenc pápa mexikói látogatása idején egy „arc nélküli” földönkívüli lény ült volna a pápai járműben a biztonsági személyzet tagjaként.
Az Ipsos még 2022 októberében és novemberében végzett egy kutatást, melynek során 36 országból mintegy 25 ezer felnőttet kérdeztek arról, valószínűnek tartják-e, hogy a földönkívüliek 2023-ban ellátogatnak a földre. Összességében 18 százalékos volt az igenlő válaszok átlaga.
Ők persze csak hiszik, de nem tudják, hogy jönnek-e valóban, de mint tudjuk, a hit nem más, mint a tudás nélküli bizonyosság. Az is csak hit kérdése, hogy békés szándékkal szállnának-e közénk e távoli lények, vagy igába akarnak hajtani minket. Féljünk-e attól, hogy ha közénk jönnek, tisztelik-e majd emberi identitásunkat, nem veszik-e el a munkánkat, lesznek-e előítéleteik velünk szemben. Mert nem szeretnénk, ha az idegen civilizáció képviselői előítéletesen, űrpárti elfogultsággal, kozmikus agymosottsággal kezdenék el firtatni, hogy míg idefele jövet a szomszédos holdról néztek le ránk, tapsoló, ujjongó tömegeket láttak tavaly április elején, addig néhány száz kilométerrel odébb miért fogtak fel antennáikkal furcsa fényvillanásokat, robbanásokat.
Azért viszont nem irigylem az idelátogató földönkívülieket, hogy soha nem fognak azonos válaszokat kapni, bárhol is érjen földet űrhajójuk, ha esetleg addig le nem lövik. Mert ha magyarlakta talajon szállnának le, hiába faggatnának bennünket, hogy miért irtották egymást Ruandában a tuszik és a hutuk, Dél-Szudánban a dinkák és a nuerek, Szíriában vagy Jemenben a síiták és szunniták. Határainktól ugyanis a föld többi része messzebb van, mint a Hold vagy a Tejút bármely pontja. Mi csak arról tudnánk felvilágosítást adni, hogy mit jelent a haza, az országhatár, a nemzeti énazonosság. Ja, hogy megannyi visszakérdezésben lenne részünk? Hogy egymásnak szögesen ellentétes válaszokat kapnának egy és ugyanazon a helyen? Hogy nekünk, emberi lényeknek hol végződik a haza, s hol kedődik a „nagyvilág”? Hogy mitől magyar a magyarok istene, hogy mi a liberális és a konzervatív, a keresztény, a zsidó és a muszlim? Mit jelent a férfi, mit jelent a nő, mit jelent a gender, Ádám és Éva, a tudás fája, az eredendő bűn, a kiűzetés a paradicsomból? Hogyan magyarázzuk el ezt azoknak, akik osztódással, sóhajtással vagy vijjogással szaporodnak, és nem politikával, választások és vezérek révén keresik a boldogságot?
Legyünk őszinték magunkhoz! Ha a földönkívüliek békésen jönnek kapcsolatot építeni, akkor mi, idelentiek továbbra is bántani fogjuk egymást nemzeti, faji, vallási, kulturális, pártpolitikai hovatartozás alapján, csoportérdekek és ordító anyagi különbségek szerint látjuk más és más szemüvegen keresztül nemcsak a szomszédunkat, az országunkat, de az egész földkerekségünket is, sőt, magát a világegyetemet is.
Ezért gyűlölöm a földönkívülieket. Mert egyelőre nem látjuk őket, de annyira azért jelent vannak, hogy elvonják figyelmünket saját emberi ügyeinkről. Az emberiség nagy világhatalmai még azelőtt kezdték el kutatni idegen civilizációk létét, mielőtt rendezték volna saját civilizációnk dolgait. Mert az űrkutatás is nacionalista versengésnek volt terepe, lásd, amikor az amerikaiak és a szovjetek próbálták egymást megelőzni, ki ér előbb a földkörüli pályára, a Holdra, a Marsra, egyre kívülebbre. S közben ebek harmincadjára jutott bolygónk környezetvédelmének, az éghajlatváltozásnak, a nukleáris háború megelőzésének, a háborús és természeti csapások elöl menekülőknek, a faji előítéleteknek, az állami szintre emelt hazugságoknak és terrorizmusoknak, a tőkevezérelt nyomortermelésnek az ügye, mindezt ugyanis csakis határokon átívelő, közös, emberiségszintű összefogással lehetne orvosolni.
A Földön ma mégis a lokalizmus és a globalizmus erőltetett ellentétéről folyik a parttalan vita. Képes lenne-e ez a kis bolygó egységes arcot mutatni a kívülről jövők számára, ha valóban meglátogatnának? Tudnánk-e bizonyítani, hogy a földi ember nem csupán lokálpatrióta, hanem globálpatrióta is?