Garzó Ferenc

Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik. A halálra ítélt azonban olyan mondott, ami miatt fel kellett menteni. Azt mondta ugyanis, hogy „engem mindjárt lefejeznek”. Csakhogy ha a hóher ezt teszi vele, akkor igazat mondott a bűnös, tehát akasztani kellett volna, azt pedig mégsem lehetett volna, mert akkor hazugságnak bizonyult volna a mondata, amiért lefejezés jár.

Egyetlen fogalom sem hangzik el olyan gyakran ezekben a hetekben-hónapokban, mint a „hazugság”. Folyamatosan megcsapja fülünket e szó a politikai palettának akár az egyik, akár a másik oldaláról emelkedik fel. Persze a hazugság nem csupán mai korunk jellemzője, évszázadokon keresztül használták politikai fegyverként mind a hatalmon lévők, mind pedig a velük szembenállók (ez utóbbiak nyilván csak olyan időszakokban, amikor „szabad volt” szabadon beszélni”).

A kilencvenes években, amikor napilapnál dolgoztam, a külpolitikai szerkesztőségi szobába bekopogtatott egy középkorú nő. Jól öltözött, kulturált viselkedésű és beszédű hölgy volt. Azt mondta, hogy rendkívül fontos információt akar közölni, de eddig minden szerkesztőségben süket fülekre talált a mondandója.

Az én korosztályom emlékezetében még mindig reklámszlogenként él a mondat: „Lenin élt, él és élni fog”. Az egykori nagy orosz forradalom vezetőjének mitizált alakjából jelzőt is formáltak, azaz minden lenininek neveztetett, ami az egykori, kommunista utópiát hajszoló évtizedek ideológiájára utalt. Ilyen volt például a „lenini sajtó” kifejezés.

Az én nemzedékem a hatvanas években az általános iskolában az akkori tanterv szerint dalolta az énekórán, hogy „győzött a szovjetek hős serege”, „érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítók hősi nevét”.

Nemrég a HVG internetes kiadása egy rajzot mutatott be. Csalóka ez a rajz. Van, aki egy fiatal nőt lát rajta, de van, akinek a szeme előtt egy idős asszony profilja rajzolódik ki. Itt csupán egy érdekes kísérletről van szó, melyet két ausztrál pszichológusprofesszor csaknem 400 önkéntes bevonásával végzett. Arra a következtetésre jutottak, hogy életkorunk függvénye, mit látunk meg első pillantásra. A legfiatalabbak az ifjú női fejet, a legidősebbek pedig az öregasszonyt ismerik fel rögtön.

„Egy pápa soha nem nevezhet meg közvetlenül egy államfőt, nemhogy egy egész országot”. Ezt válaszolta nemrégiben Ferenc pápa a La Nación című argentin lap kérdésére, amely azt firtatta, hogy az Ukrajna elleni háborúval kapcsolatos állásfoglalásában miért nem említette Putyin nevét, vagy miért nem nevezte meg konkrétan Oroszországot.  

Ha visszagondolok a magyarországi rendszerváltás óta eltelt harminckét esztendőre, a szavazók többségi szemlélete, táborokra, csoportokra, koalíciós szövetkezésekre oszló szerkezete választásról választásra módosult.

A napokban idéztem fel emlékezetemben Móra Ferenc regénybeli kisfiúját, aki körtemuzsikát kapott ajándékba. De az csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Gergő jó gyereknek bizonyult, mivel a zeneszerszám gyönyörű hangot adott ki általa. Csakhogy lázas, haldokló kishúgának sajnálta kölcsönadni ezt a körtemuzsikát, s miután a kislány meghalt, késő volt megbánnia, hogy önző volt, e szerszámból már nem jött ki egy hang sem. „Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek” – idézi szavait az író egyes szám első személyben.

Egyes oroszországi történészek felidéznek egy legendaszerű történetet, miszerint Sztálin, aki rossz viszonyban volt fiával, egyszer így korholta őt: „Netán Sztálinnak képzeled magad?

Az egykori mitológiai borbély nem tudta magában tartani a tikot, miszerint magas rangú kliensének, Midász királynak szamárfülei nőttek. Annyira szorította bensőjét a közlési vágy, hogy kénytelen volt egy gödörbe kiáltani: „Mídásznak számárfülei vannak!” Vesztére tette: a nádas ugyanis világgá susogta ezt az infót, a borbély pedig életével lakolt az indiszkrécióért.