Egyre gyakrabban ébredek arra, hogy rettenetesen haragszom. A fokozatos reggeli eszmélésben e haragnak nincs még tárgya, csupán valamiféle egyetemes, előző napi ingerekből összeszőtt, lélek aljáról felkavart zűrzavar miatt érzem e haragot, de akkor még nem a világgal, hanem önmagammal szemben, mert reggeli kávémat szürcsölgetve utálom, hogy nem tudom, mi ez az irányát vesztett utálat.
A nyűgös álmosság persze nem tart sokáig, a nappal szépen kezd felépülni, az elme elrendezi az összegabalyodott gondolatok és indulatok terepét. Megpróbálom aznap is szétszálazni e haragvás gyökereit: melyik ered külső ingerekből, véleménybuborékból vagy kóros fásultságból. Tudom, hogy a hetedik iksz felé az ember életérzése állandósul, úgymond, megcsontosodik, sokszor ezért is hajlamos harag által sodortatni önmagát. Mégis, nap mint nap naiv rácsodálkozással veszem tudomásul, hogy a politika milyen hatásosan képes ébren tartani a haragot egyénekben, csoportokban, tömegekben. Alappal vagy alaptanul, teljesen mindegy, csak hatalmi szempontok, csoportérdekek számítanak. Évtizedek óta ehhez a közhelyhez jutok el újra és újra.
Pedig már rég hozzászokhattam volna, hogy az utóbbi évtizedekben a politikai kampányok nem a tartalomról szólnak, nem arról, hogy az adott politikai erő mit akar, mit tervez, milyen jövőképe van, hanem arról, hogy kit kell gyűlölni.
Ez a fajta politizálás valódi szakterületté vált, kidolgozója a néhány éve elhunyt Arthur Jay Finkelstein, az amerikai Republikánus Párt egykori választási tanácsadója volt. Az utolsó négy évtizedben egyesült államokbeli, kanadai, izraeli, közép- és kelet-európai konzervatív irányultságú pártok és jelöltek választási kampányát segítette.
Azt, hogy mi volt e módszer lényege, a legtalálóbban a Das Magazin svájci hetilap öt évvel ezelőtti cikke írta le, amelyet az Euronews hírportál adott közre magyar fordításban. Eszerint Finkelstein kifejlesztette a negatív kampány stratégiáját, melynek lényege: saját program felmutatása helyett a másik kampányát kell támadni. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy sokkal könnyebb az embereket demotiválni, mint motiválni, és ezzel az ellenféltől jelentős szavazatmennyiséget elvenni. Finkelstein módszerének az volt a célja, hogy a választópolgárokat a végletekig megossza, egymás ellen hergelje. Az ehhez használt üzemanyag a félelem volt. Minden kampánynak szüksége van egy ellenségre, akit le kell győzni – erről győzte meg politikai megbízóit. „Mindig támadni kell. Aki nem először üt, azt mások fogják megütni” – idézi a félelemkeltés szakértőjét a svájci lap.
Az említett cikk arra is kitér, hogy Finkelstein a legyőzendő ellenfélnek is csapdát állított. Elindított egy pletykát, és arra számított, hogy miközben az ellenfél éppen védekezni próbál, önmagát csalja tőrbe. Ugyanis amint a másik fél reagál a vádakra, önmagát azonosítja velük. Ha azonban ignorálja ezeket a vádakat, cáfolatlanul hagyja őket. A legjobb, ha az állítás már önmagában annyira szokatlan vagy sokkoló, hogy azt egyik médium átveszi a másiktól, sokszorozva a hatást. A lap szerint Finkelstein arról lett híres, hogy a „liberális” kifejezést szitokszóvá tette. A kortársak egyike ezzel kapcsolatosan így összegezte a Finkel-gondolkodás lényegét: „valakit liberálisként megbélyegezni, ócsárolni emiatt, majd ezt vég nélkül ismételni”.
A gyűlöletszítás mestere egyébként – ahogy mondani szokták – „nem volt szívbajos”, nem gondolkodott el holmi „erkölcsi” vagy „emberiességi” szempontokon, hiszen a szakmája nem is erről szól, mint ahogy a kéjnők sem érzelmek és morális elvek mentén fekszik ki jövedelmüket. Finkelstein ugyan alsó-középosztálybeli zsidó családban nőtt fel, de szemrebbenés nélkül dolgozott ki antiszemita érzelmekre alapozó kampányokat is.
Megjegyzem: a társadalmak jelentős többsége, úgy tűnik, vevő az effajta propagandára, persze csak addig, amíg ki nem derül számára, hogy a Finkelstein szolgálatait pénzért igénybe vevő politikus nem szívéből szól, hanem „terepasztalon” kidolgozott utálatot gerjeszt az általa ellenségnek (nemzetellenesnek, gyermekrontónak, hazaárulónak, stb.) megjelölt riválissal szemben. Ha az indulatokra programozott tömeg netán átlátna a „Finkel-jelenség” szitáján, az egész módszer összeomlana, hiszen akkor „varázstalanodna” a színjáték.
Természetesen a civilizáltnak mondott társadalmaknak ott van az a másik része, melynek tagjai csodálkozva tapasztalják, hogy egykori szeretett ismerőseik, szomszédaik, rokonaik mennyire kibújtak bőrükből s fogyasztják politikai termékként a haragot. És ne legyek farizeus: az én haragomat is a Finkelstein-doktrína gerjeszti nap mint nap, mégpedig azzal, hogy nem engedi megismerni, megláttatni a valódi, természetes politikai termékeket, a kampányok tartalmi elemeit. És ma este megint a harag jegyében hajtom álomra a fejemet, remélve, hogy el tudok aludni, mert talán a lövészárkoknak is van éjszakai csendje.