Hogyha élne, Zsehránszky István, avagy Zseka, ahogyan munkatársai, barátai, ismerősei nevezték, két nappal ezelőtt, április 3-án ünnepelhette volna 80. születésnapját. Sajnos, ez nem adatott meg neki, mert három esztendővel ezelőtt, hetvenhét éves korában, az a kínkerves, covidnak nevezett pandémia beírta a nevét az áldozatok közé és kivette kezéből a tollat, amellyel itt, a Bukaresti Rádióban még oly sok jegyzetet írhatott volna és mondhatott volna be.
Amit megírt, az nem maradt nyomtalanul, nem csupán a hallgatók emlékezetében, hanem szakmai körökben sem. Már ugyanabban az esztendőben a nagyváradi Holnap kiadó gondozásában megjelent válogatott írásainak a gyűjteménye, Simon Judit és Szűcs László szerkesztők három téma köré csoportosították a szövegeket: közélet, színház és könyv. 2015-től kezdődően mintegy százötven írást, amelyeknek alaphangját bevezetőjében Darvas Enikő, a Bukaresti Rádió főszerkesztője ilyen találóan fogalmazta meg: „ Soha nem akart prédikálni, hanem gondolkoztatni. Az írás számára egyben lázadás is volt. Klasszikus humán műveltsége nem tűrte a fogyasztói társadalom primitív tudatlanságát, emberszeretete nem hagyhatta szó nélkül mások meggyalázását, kiszolgáltatottságát, az igazságtalanságot. A toleranciát, a nemzeti közösségek békés együttélését vallotta. Elitélte a gyűlöletet, az erőszak minden formáját, megvetette a csalást, a hazugságot, a képmutatást. Hitte, hogyha nem tanulunk a múltból, jövőnk sem lesz. Kérte, hogy figyeljünk oda egymásra, s cselekedjünk, míg nem késő. Nem volt táltos, sem bölcs. Humánus gondolkodó volt, aki soha nem adta fel. Azt tanította, hogy ha valamit tehetünk, akkor tegyünk jót!”
Az évek, évtizedek során Erdély minden magyar színházába elhívták, de rendszeresen jelen volt a bukaresti román színházak bemutatóin is. Szerették a szakértelmét, a tárgyilagosságát, a sokszempontúságát, ahogyan észrevette az újító rendezői szemléletmódokat ugyanúgy, mint a bravúros színészi teljesítményeket, a díszleteket, a fénytechnikát, a mozgáskultúrát, vagy bármi mást, ami ennek a varázslatos művészetnek a kelléke. Őszintén hitt a színpadi élmények katartikus hatásában, soha nem adta fel azt a humánus gondolkodásmódját, hogy a művészet szebbé-jobbá tudja tenni még azt a világot is, amelyet újságírói szemmel minden részletében még alaposabban és még kritikusabb szemmel figyelt meg.
A napokban a Csíki Játékszínben egy szokatlan hangvételű előadást állítottak színpadra Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regénye alapján, amelyet Lovassy Cseh Tamás dramatizált, illetve bővített ki olyan huszadik századra vonatkozó utalásokkal, amelyek még mélyebb társadalmi összefüggésekbe ágyazták az író egyéni sorsát. Visky Andrej rendező pedig az általa megszokott korszerű módszerekkel tette emlékezetéssé a színpadravitelt Hatházi Rebekának egy olyan díszlet- és jelmezkeretében, amelyben, olykor többszörös szereposztásban is, remekelt az egész társulat.
Elgondoltam: milyen kiváló kritikát írt volna minderről Zsehránszky István, hogyha ott ül a nézőtéren és elbeszélget utána az alkotókkol, ahogyan szokta.
Jómagam minden bizonnyal írok majd hosszabban is az előadásról, de ez már nem lesz ugyanaz.
Maradjunk ebben. Ez posztumusz könyvének a címe. És maradjunk Zseka emlékében.