Soha nem voltam jó sakkozó. Ki tudja, talán szellemi lustaságom miatt nem fejlesztettem ki képességemet a kacskaringós stratégiák kidolgozására, a bonyolult cselszövések kitervelésére. Mégis volt idő, amikor szerettem ezt az évezredekre visszatekintő játékot, mert megvan bennem azért a hétköznapi ember játékossága. Igaz, csupán két, olykor három lépésre előre látom magam előtt a lehetséges fordulatokat. Szégyellem is, mert tudom, hogy az igazi sakkozók fejében könyvtárnyi variációk mintázatai élnek, ez már nem csupán sportág, hanem valóságos tudomány. Életem alkonyán már késő nekivágni ennek a hatalmas dzsungelnek, de ha kilenc éves unokám sakkozni hív, örömmel ülök asztalhoz mindaddig, amíg el nem felejtem, hogy melyik bábunak milyen útvonalakat írt elő az egykori feltatláló. És persze kapom is sűrűn a mattokat.
Mégis fontos, hogy sakkozgassak, ha elmémet frissen akarom tartani. Már csak azért is, mert a sakkban kisebb szerepe van a véletlennek, tisztán gondolkodáson alapuló játék. Javítja a memóriát azáltal, hogy a játékosoknak emlékezniük kell a lépések szabályaira, a korábbi hibák elkerülésére, az ellenfél lépéseire és taktikájára. Tanulmányok szerint azoknál a 75 éves és annál idősebb embereknél, akik valamilyen agytornával, például sakkal tartják karban mentális egészségüket, kevésbé valószínű, hogy demencia vagy Alzheimer-kór alakul ki, mint a nem játszó kortársaiknál.
A legjobban az tetszik ebben a játékban, hogy olyan életszerűek a harci terepek és a küzdelem szereplői. Felidézném Pothurszky Géza
sárospataki költő versét, aki pontosan leírja, miként osztották ki e szerepeket. „Fekete-fehér mezőn furcsa figurák, / Egymással szemben állnak, nagy harc lesz, tudják. / A harcmező adva, szökni lehetetlen, /
Alulmaradsz, vagy Te vagy, ki verhetetlen? … Bástya, huszár, futár, előkelő tisztek, / Királyuk védelmére harcukban hisznek. / Ott a királynő, ki szent és sérthetetlen, / Nyolc gyaloga védi, így sebezhetetlen! / A bástya áll a sarkon, szilárd, és erős, / Védi a királyát, termete oly fennkölt. / Előre-hátra, jobbra-balra mozoghat, / Senki nem áll ellen eme harcmodornak. / Huszár a lovával kiszámíthatatlan, / Menekülj előle, kardja irgalmatlan. / Cikkcakkban könnyen lép, bárhova ugrathat,
Bárkitől átveheti így a hatalmat. / És ott van a futár, ferdén száguldozó, / Életét Uráért bátran feláldozó. / A Király élete félelem ezalatt, / Csak egyeket léphet, fenyegeti a Matt! / A gyenge gyalog is csak egyeket léphet, / Könnyű útját állni, gyakori a végzet. / De a végjátékban megnő ázsiója, / Fél is ám a Király, nehogy bemattolja!”
Ugye, a közéletben is megtapasztaltuk, hogy a kezdeti erőviszonyok egyenlőtlenek ugyan, a játszma során mégis – elnézést a képzavarért – „fordulhat a kocka”. De az idézett költő ezt is jobban fogalmazza meg a következő sorokban: „Mert a sakkban, bizony, minden megtörténhet, / Királynőt s Királyt utolérhet a végzet. / Így hát a játszmának nagy a tanulsága: / Ne pályázzon senki halhatatlanságra! / Egy játszmában legtöbbet a Királynő vesztheti, / Mert egy erős gyalog az, ki könnyen kiütheti! / Ebben játékban, bizony, sokat veszthet a Király! / Ha mattot kap a gyalogtól, nem hallják, hogy kiált!”
Levonhatjuk tehát a közhelyes tanulságot: ilyen az élet! Ezzel nem is lenne semmi baj, egyszer fenn, egyszer lenn, a végén minden óriást és törpét eléri kivédhetetlen végzete. Mindegy, hogy diktatúra vagy demokrácia uralkodik a sakktáblán, ez utóbbinak mérete adott, s ahogy a költő fentebb írta: „Szökni lehetetlen”.
Vagy mégsem? Mert belenyugodnék ugyan a kötött terek kötött szabályú játszmáiba, ha nem jutna eszembe Karinthy Frigyes egyik írása. Eszerint Julius Caesar egy hajós utazása során kalózok fogságába került. A kalózok vezére, Ben Jusszuf felismerte, hogy rendkívül intelligens ember a foglya, s mivel szenvedélyes sakkjátékos volt, egyik este beszélni kezdett erről a játékról. De Caesar, aki a sakkjátékot alig ismerte, legfeljebb futólag, gúnyosan és gőgösen mosolygott. Azt mondta Jusszufnak, hogy ostobaságnak tartja az egészet, és nem hiszi, hogy volna a világon bárki, aki őt megverné. A kalózkapitány ezen annyira megsértődött, hogy egy játszma sakkra szólította fel Caesart, mégpedig olyan feltétellel, hogy ha Caesar nyer, visszaadja neki szabadságát, ha azonban elveszíti, a legnagyobb árboc legfelsőbb keresztfájára kötteti fel. Caesar elfogadta a feltételt, de játék közben már látszott, hogy gyakorlatlan játékos, egyik figuráját a másik után vesztette el, királya körül egyre szűkült a gyűrű, végül mattot kapott. „Elvesztetted a játszmát!” – mondta Jusszuf. Caesar, aki fütyürészve húzgálta szorongatott királyát, nyugodtan kérdezte: „Miért?” „Hát nézd meg a táblát. A királyod nem mehet sehová; ha ide megy, leüti a ló, ha ide megy, leüti a futó; ide nem mehet, mert itt a saját futód áll, és más helye nincs a táblán.” „A táblán nincs – mondta nyugodtan Caesar -, de itt van, a táblán kívül. – Ezzel nyugodtan felemelte királyát, és maga mellé helyezte az asztal szélére. „De azt nem lépheti a király!” – méltatlankodott Ben Jusszuf. „Látod, hogy lépheti” – válaszolta Caesar, hozzátéve, hogy ezentúl ezek lesznek a sakkszabályok, ő el fogja rendelni. Majd felugrott, elkapta az asztalon heverő kardot, és leszúrta Ben Jusszufot.
Nyilván kitalált meséről van szó, de Karinthynek bizonyára volt oka, hogy megírja. Ha ugyanis egy király már a sakk évezredes szabályai szerint sem veszíthet, mert egyszerűen csak lelép a tábláról, és az asztallapról hirdetheti saját győzelmét, sőt, onnan meg is valósíthatja azt, akkor minden játszmában csak vesztesek lehetünk, mi kapjuk a mattot lokálisan is, globálisan is.