Garzó Ferenc

Azt mondják, az embert sohasem egységes belső akarat vezérli egy-egy döntésében. Többféle megfontolás, érv, pillanatnyi hangulat és távolba tekintő gondolat kerül összetűzésbe egymással a bensőnkben, s végül aszerint határozunk, hogy abban a pillanatban a szempontok mely csoportja került többségbe a lelkünkben.

 A mindenkori hatalom is úgy van kicsit az irodalommal, hogy tükrében önmaga világképét szeretné igazolva látni. A történelem sötétebb korszakaiban ezért az adott pillanatban kormányon lévők szigorúan szabályozták, hogy mely könyveket támogatnak, s melyeket tiltanak. Emlékezzünk csak a hitleri korszak németországi könyvégetéseire vagy a kommunista hatalmak sikeres kísérleteire, hogy a művészeti élet minden ágát kezükben tartsák.

A tudósok városi legendának tartják, hogy a kínai nagyfal az egyetlen olyan emberi alkotás, amely szabad szemmel a Holdról is látszik. Azt mondják, képtelenség, hiszen a Hold ehhez túl messze van, 380 ezer kilométeres távolságból a nagyjából három autópályasáv szélességű falat szabad szemmel kiszúrni olyan, mint egy hajszálat meglátni három kilométerről.

Mi az, ami a magas rangú politikusokat, tisztségviselőket száguldó állapotukban is védi, ápolja és eltakarja? Megmondom: ez az úgynevezett konvoj.

Nem hagy nyugodni a fehér elefánt. Hiába kérlel józanabbik énem, hogy töröljem le elmém tájképéről e képzeletbeli lényt, makacsul felbukkan újra és újra, sőt egyre jobban világít, minél jobban igyekszem halványítani képét.

„Mindegy mit mond, az a lényeg, hogy olyan lenyűgözően mondja!”. Újságírói pályafutásom valamelyik szakaszában hallottam ezt a mondatot, igaz, akkori kollégám ezt irónikusan mondta egy politikusról, akit egyébként jó volt hallgatni, mert jól tudott beszélni, stílusa kétségtelenül lekötötte a figyelmet.

„Humorban nem ismerek tréfát” – ez az idézet Karinthy Frigyestől származik. Kicsit forgatnunk kell agyunkban ezt a mondatot, hogy végigfuttassuk életünk különböző állomásain, és emlékezzünk arra – különösen, ha már megettük kenyerünk javát -, hogy az ellentmondásokkal teli, szomorú vagy éppen tragikus helyzetekből humorral lehetett csak kikecmeregni.

Miközben napi teendőimet végzem, teszek-veszek, bevásárlok, enni adok a macskáknak, feleségem utasításait követve olykor takarítani is igyekszem, zuhanyozom, fogat mosok és nyugdíjasként még próbálom írogatni hétről hétre a jegyzeteimet, észrevétlenül settenkedett el mögöttem az idő. Megöregedtem.

Ma már nincs köztünk az a nemzedék, mely számára közvetlen élmény lehetett a román rádióban először elhangzó magyar szó. Mint ahogy én sem éltem még akkor, s nem is vagyok Erdély szülöttje, sőt, csak őszülő fejjel kezdtem egyáltalán megismerni ezt a világot.

Amikor reggel, ébredés után belenézek a tükörbe, csupán lecsukódni vágyó szemeket, egyre ritkuló kócos hajat, borostás arcot látok benne. Ilyenkor nem vagyok azonos lecsukódni vágyó szemeimmel, kócos hajammal, borostás arcommal, még nem tudatosul egész életemet meghatározó identitásom. Néhány percnek el kell telnie még, hogy aznapra is felépüljön a gondolat: ki is vagyok én?