A tudósok városi legendának tartják, hogy a kínai nagyfal az egyetlen olyan emberi alkotás, amely szabad szemmel a Holdról is látszik. Azt mondják, képtelenség, hiszen a Hold ehhez túl messze van, 380 ezer kilométeres távolságból a nagyjából három autópályasáv szélességű falat szabad szemmel kiszúrni olyan, mint egy hajszálat meglátni három kilométerről. Tény, hogy itt, saját bolygónk talajáról nézve ez a hatalmas, sokezer kilométeren keresztül tekergőző építmény lenyűgöző látványosság, az emberi képzelet számára kétségtelenül alkalmas a mítoszgyártásra. Akárcsak az ennél nagyságrendekkel kisebb, ám a maga korában mégis óriásinak tűnő fal, a Déva váráé.
A két építészeti csodának a legendája nagyon hasonlít egymáshoz annyiban, hogy mindkettőnek a felépítéséhez emberi életeket kellett feláldozni. A tizenkét kőmíves üzleti vállalkozása csak akkor válhatott sikeressé, ha egyiküknek a feleségét elégetik és beépítik a téglák közé. Mint ahogy a kínai mese szerint jövendőmondók azt jósolták, hogy csak úgy épülhet fel a nagy fal, ha egy Van nevű embert vagy helyette tízezer másikat befalaznak. Sikerült is egy Van nevű embert találni, akit azonnal kivégeztek, és örökre a falba zártak. A két mondának közös tanulsága, hogy a gigantikus vállalkozásokat nem lehet áldozatok nélkül sikerre vinni. Tehát a két történet csupán szimbolikus, hiszen a téglákat valójában nem az emberi hamvak és csontok tartják össze, hanem a malter, hacsak menet közben ki nem lopják belőle az alapanyagot.
A fal mint fogalom amúgy is jelképes jelentéseket hordoz az emberi kultúrában. Gondoljunk a falra hányt borsóra, az első pofont követő másodikra, amelyet a faltól kapunk, vagy arra a falra, melynek füle van, vagy amelybe a fejemet verem, ha dühös vagyok, s jusson eszünkbe a falba ütköző számos kísérlet, törekvés, akárcsak az a fal, melyre rémeket látó embertársam felfesti az ördögöt, vagy amelyre felmászom, ha nem bírom már a gyűrődést. Ha pedig valamit tökéletesen el akarok rendezni, akkor faltól falig teljesítem a feladataimat. A képzeletbeli falon egyébként rést is lehet ütni, a szlengszótár szerint aki álcázásul, megtévesztésként mond valamit, azt falból teszi. És tudjuk jól, mit jelent, ha valakit falhoz állítanak.
Korunk világpolitikai, társadalmi és gazdasági jelenségeit is szimbolikus falak határozzák meg, annyira, hogy örökérvényűnek látszik a mondás, miszerint az emberek túl sok falat építenek és túl kevés hidat. Vagyis a másoktól való elválasztásra, semmint a másokhoz való közeledésre fordítják energiájukat. Persze amikor az „emberek” szót használjuk, általánossággá maszatoljuk az igazságot. Mert falakra – bármilyen furcsán is hangzik első hallásra – nagyon is szükség van. Szomorú igazság, hogy az egyes ember, akárcsak az egyes szervezetek, pártok, konszenzuson alapuló közösségek számára az elválasztó képződmények jelentik az önazonosságot. Gondoljunk a politikai pártokra: megalakulásukkor nem elég azt számba venniük, hogy konkrétan mit akarnak (mondjuk, milyen gazdasági irányvonalat, szociális elképzeléseket), hanem azt, hogy a már meglévő politikai palettán miben különböztessék meg magukat a többi szereplőtől.
Ehhez viszont itt a földön is jól látható falat kell felépíteniük. A konzervatívok is liberálisok, amennyiben ők is hívei a szabadságnak, de a liberálisok is őrizni akarják a hagyományokat, ilyen értelemben ez utóbbiak is konzervatívok. Mégsem ismerhetik el nyilvánosan ezt az összetettséget, hiszen így nem lehetne megkülönböztetni magukat a másiktól. Emiatt a konzervatív oldal szerint a liberálisok nemzetrontók, nincs helyük az élők sorában, ez utóbbiak viszont retrográdnak, haladást fékezőnek minősítik konzervatív vetélytársaikat. Magyarul: leegyszerűsítik az élet igazságait. Így válnak átjárhatatlanná a falak, már csak azért is, mert a politikai alakulatok a hétköznapi emberek lelkéért hadakoznak, márpedig e téren vannak úgynevezett objektív tényezők. Például az, hogy a hívők és a nem hívők választói seregei között ott van a hit lebonthatatlan fala. Gondoljunk csak az abortusz kérdésére: a nem hívő sem örül a magzatelhajtásnak, ha adott esetben nem lenne elkerülhetetlen, de számára a pár hetes magzat még nem emberi lény, a hívő viszont elfogadja az egyházi tanítást, miszerint a magzatot már a fogantatás pillanatától kezdve sem szabad elpusztítani. De hozzuk példának az LMBTQ mostanában oly sok indulatot keltő témáját vagy a genderelméletről szóló vitát. Mindkét esetben arról szól a meccs, hogy az „örökérvényűnek” tekintett egyházi tanítást vesszük alapnak vagy a korunk valóságát elfogadó nézetet. Mert ugyan a liberálisnak vagy baloldalinak titulált tábor sem tagadja, hogy az „egy apa, egy nő” alkotja a család alapját, csak éppen jogokat biztosítana a „másság” számára is, mert úgy véli, hogy ettől még nem bomlik fel a működő társadalom. Ezt egyébként a konzervatív térfélen is tudják, de ha elismernék, akkor szavazótáboruk elfordulna az esetleg „felpuhultnak” vélt konzervativizmus láttán. Nem beszéltünk még az ukrajnai háborúval kapcsolatos falról, amely két különböző narratíva közé emelkedik: egyik oldalán az agresszor vélt „igazságát” hiszik el az abban érdekelt politikai hatalomnak, a másik oldalon viszont nem tudnak szabadulni az igazságtól, hogy akit egy külső hatalom megtámadott, annak joga van védekezni.
Ha a kínai nagyfal nem is látszik a Holdról, a tavalyelőtti magyar parlamenti választások eredménye – mint azt annak idején a győztesek vezére kijelentette – bizony még arról az égitestről is látszik. Valóban, a jelképes falak messziről is látszanak, mert azok valódibbak, mint a legendát hordozó igazi kőfalak.