Természetkedvelőként gyakran barangolok a Hargita hegységhez tartozó erdőkben, de amikor alkalmam van rá, szívesen csatangolok más hegyekben is, és nem csupán a környéken, hanem mondjuk a Máramarosi- és Radnai-havasoktól kezdve a fogarasi csúcsokig.
Nagy elégtétellel veszem tudomásul, hogy a gyalogos természetjárás egyre jobban hódít, az Erdélyi Kárpát Egyesület különböző fiókjainak tagjai nem csupán helyi, hanem egyre távolabbi vidékeket keresnek fel, ráadásul az erdélyi magyar útikalauzok több szerzője gyakran megkér, hogy olvasószerkesztőként nézném végig mondataikat, hogy ne csak a túraútvonalak legyenek helyesek, hanem logikai-nyelvtani-helyesírási szempontokból is rendben legyenek a szövegek.
Igy, elméletben, olyan térségekbe is eljutok, amelyeket gyakorlatilag, nagyobb kockázatok nélkül, már aligha kereshetnék fel. Örömmel veszem tudomásul, hogy az utóbbi években a törvénytelen fakitermelések száma alaposan megcsappant, jól követhető, hogy a patakmedrek és kisebb erdei csapások széléről eltűntek azok az ideiglenes tárolóhelyek, ahová kihúzták a rönköket, hogy majd adandó alkalommal elszállítsák, és ennek megfelelően az oda kicipelt munkagépek is egyre kevésbé törnek-zúznak. Ritkábban sivítanak fel a láncfűrészek, viszont egyre elkeserítőbb látvány, hogy a terep-motorkerékpárok és a négykerekes fedetlen járművek, azok a bizonyos ATV-k, össze-vissza kóborolnak az erdei utakon, megtörve a természet csendjét.
Szóval a napokban azért is mentem el az erdőgazdálkodók és erdőtulajdonosok Hargita megye tanácsa szervezte második konferenciájára, hogy nagyobb összefüggésekben is meggyőződjem benyomásaim helyességéről vagy helytelenségéről, és hadd lássam-halljam-tapasztaljam hová-merre vezet a hazai erdők sorsa. Méghozzá több szempontból is, hiszen ott volt mindenki, aki az ügyben érintett: közelmúltbeli és jelenlegi kormánytisztviselők, miniszterek, államtitkárok, egyetemi tanárok és kutatóintézetek vezetői, polgármesterek és közbirtokossági elnökök, erdészek és vadászok, sőt még az erdészeti szaklíceumok diákjai is, olyan sokan, hogy bizony szűknek bizonyult a tanács legnagyobb ülésterme. Ezért is a bevezető előadások után négy nagyobb csoportban folytatódott a tanácskozás, és már a témák is jelzik, hogy milyen szerteágazó az erdőgazdálkodás.
Az új erdészeti alaptörvény – amit Noul cod silvic-ként emlegetnek az erdészek – és a klimaintelligens erdőgazdálkodás. Innováció és oktatás. Természetmegőrző és természetvédelmi stratégiák. Széndioxid kibocsátási kvóták, befektetési lehetőségek. A négy elméleti témakör azonban menetközben számos érdekes és roppant tanulságos vonatkozásra bomlott le, többek között a természetvédelmi területek és a kitermelhető erdők viszonyára, a városok szétterjedésének és az erdőknek az együttélésre, a biodiverzításra, tehát a sokarcú és sokszínű természet megőrzésére, az erdősítésekre, az erdők közti legelők és a támogatások sorsára, a tulajdonviszonyokra és az erdőfelügyeletre, a fakitermelésen túl a turisztika, sport és természetgyógyászat gazdasági lehetőségeire és így tovább.
De nem folytatom, ezen a tanácskozáson is jól érezhetővé vált, hogy rengeteg érdeket kell még egyeztetni, ráadásul az uniós követelményeknek és a Románia által egyelőre 2030-ig felvállalt erdészeti stratégia keretében.
De azért úgy tűnik, hogy a romániai rendszerváltást követő vadkapitalista erdőgazdálkodás már a múlté, több szempontból is jó irányba fordult ez a nemzetgazdasági ágazat, ezeket az elképzeléseket pedig érdemes a jövőben is követni.