Nem szeretnék most Pedro Sánchez spanyol szocialista miniszterelnök bőrében lenni, hiszen a politikusi szakma egyik leglehetetlenebb kihívásával kell szembenéznie, sokak szerint akár a kör négyszögesítésével is. Az ország egyben maradásának a biztosításához olyan politikai erőkkel kell szövetkeznie, amelyek nem feltétlenül hívei ennek az egyben maradásnak. Sőt, nyugodtan állíthatjuk, a 2018 óta hatalmon lévő szocialista miniszterelnök éppen ez utóbbiaknak köszönheti, hogy megőrizheti helyét a kormányrúdnál.
Pártja ugyanis csupán másodikként futott be a júliusi előrehozott parlamenti választásokon, a tulajdonképpeni győztes a jobbközép színezetű Spanyol Néppárt lett. Csakhogy egyik fél sem tudta megszerezni a többséghez szükséges 176 parlamenti mandátumot, így aszerint dőlt el a játszma, hogy kinek sikerül a politikai paletta megmaradt részéről nagyobb számú honatyát maga mellé állítania. A szocialista vezető tizennégy katalán honatyának köszönheti, hogy a spanyol képviselőház november 16-án újabb négy évre bizalmat szavazott számára. A katalánok az új parlamentben nem kívántak közösködni az amúgy legtöbb szavazatot kapott néppárti középjobbal, inkább a második helyet elnyert szocialistákat juttatták a hatalomba.
Érthető, hogy a katalán szavazók haragszanak a Néppártra, hiszen ez utóbbi akkor vezette Spanyolországot, amikor annak egyik legnagyobb autonóm közösségében hat évvel ezelőtt függetlenségi népszavazást rendeztek, amit a központi hatalom zendülésnek minősített. A spanyol állam ugyanis minden függetlenségre irányuló népszavazási törekvést alkotmányellenesnek tart, az alkotmány kimondja a spanyol nemzet felbonthatatlan egységét, és a spanyolok közös hazájának oszthatatlanságát. Akkor a spanyol igazságügyi szervek büntetőjogi perbe fogták és elítélték a katalán függetlenség szószólóit. Már akkor heves tüntetések voltak részben az ellen, hogy e hatóságok drasztikus módon törték le e megmozdulásokat, részben azért, mert a spanyol félsziget társadalma megosztott ebben az egész kérdésben.
Most viszont éppen a szocialista Sánchez áll a tömeges elégedetlenség középpontjában, mintegy 170 ezren tüntettek ellene Madridban, hiszen sokan vélik úgy, hogy e mostani politikai frigye révén a „tűzzel játszik”. Roppant kockázatos politikai alkunak tekintik ugyanis, hogy a katalán függetlenségpárti képviselők szavazataiért több függetlenségpárti követelést is hajlandó teljesíteni. A katalán „királycsinálók” azt várják cserébe, hogy a régi-új kormányfő olyan amnesztiatörvény-javaslatot terjesszen be, amely jogilag felmentené a 2017-es katalán népszavazás megszervezése miatt elítélteket vagy letartóztatásra várókat. A bizalom megszavazásának ellenértéke lenne az is, hogy a központi kormány elengedi és átvállalja Katalónia adósságának egy részét.
Nagy Sándor Gyula Spanyolország-szakértő, a Corvinus Egyetem tanára az InfoRádióban emlékeztet: a spanyol jobboldal számára az a nagy kérdés, hogy az amnesztiatörvény alkalmazása alkotmányos-e, s hogy ez hosszabb távon elvezethet-e Spanyolország széthullásához. A szakértő szerint mindenesetre Pedro Sánchez inkább a Madrid-Barcelona konfliktus rendezésére fog törekedni, szerinte a miniszterelnök normalizálni szeretné a viszonyt a katalánokkal, azt azonban világossá kell tennie számukra, hogy teljes függetlenségről szó sem lehet.
Számomra az a kérdés, mennyire lehet modellértékű egy mai napi politikai történet, mennyire lehet általános érvényű tanulságot levonni belőle. Külpolitikai újságírói pályám évtizedei alapján arra jutottam, hogy semennyire sem. Minden ország más és más, nincs egységes recept arra vonatkozóan, hogy mely földrajzi területnek van nyomósabb indoka egy nagyobb földrajzi területtől függetlenebb vagy éppen ellenkezőleg, abba beintegráltabb formában boldogulni. Geopolitikai, gazdasági, kulturális, történelmi megfontolások fonódnak egybe, és sokszor nehéz szétszálazni az érvek fonatát. A katalánok mindenesetre kényszermederbe terelték történetünk főhősét, Pedro Sánchezt, akinek egyetlen választása van mostantól: közös nevezőt találni a szerteágazó szándékok szövevényében.