Másodjára botlottam Dél-Tirol és Erdély közötti személyes kapcsolatokra kirándulásaim során. Előbb Bozen (olaszul Bolzano) egyik temetőjében bukkantam egy magyar nyelvű felirattal ellátott sírkőre, gróf Klebelsberg Zdenkó nyughelyére. Hosszú ideig nem találtam semmiféle adatot az egykori magyar kultuszminiszterrel, Klebelsberg Kunóval azonos családnevet viselő grófról, később azonban a digitalizált sajtóarchívumoknak köszönhetően rendkívül érdekes információkat olvastam a rejtélyes főúrról. Megtudtam többek között, hogy Szolnok-Doboka vármegyében voltak birtokai, Kolozsvárott zűrös társasági életet élt, gyakran szerepelt a lapokban hol politikai szerepvállalása, hol botrányos társasági megnyilvánulásai, hol párbajai, hol pereskedései okán. Kalandos életútja akár a magyar, vagy a kelet-közép-európai arisztokrácia sorsa alakulásának példája is lehetne, igaz: nagyon sarkított, kirívó példája. A nemzetek feletti, nemzeteket áthidaló, ugyanakkor nemzeti elkötelezettségű arisztokráciáé. A Klebelsbergek egyik ága Dél-Tirolhoz kötődik, mint ahogy élők a magyarországi, erdélyi kapcsolataik is.
Második találkozásom minap volt egy dél-tiroli gyökerű család szülővárosombeli, maroshévízi leszármazottja emlékével. Ebben a történetben is van földbirtok, párbaj, intrika, szerelmi féltés, de még gyilkosság is. Giacomuzzi Virgil földbirtokosról, tartalékos huszártisztről van szó, akinek síremléke a hévízi katolikus temetőben áll. A halálához kapcsolódó legendát Czirják Károly helytörténész jegyezte le, érdemes teljes egészében idézni a Rómeó és Júlia klasszikus történetére emlékeztető esetet: „Giacomuzzi Virgil helyi földbirtokosnak, tisztnek volt egy gyönyörű szép jegyese, csakhogy a hölgy kezére pályázott egy másik helyi úriember is, akit a fiatal lány állandóan elutasított. Egy napon a jegyesek a Bánffy fürdőtelepen sétáltak, amikor összetalálkoztak a második udvarlóval. Heves szócsata alakult ki, melynek vége egy párbajra való kihívás lett. A párbajt az akkori község szélén, az Urmánczy család vadászkastélya mellett tartották meg 1908 júl. 19-én, vasárnap a déli órákban. A kíváncsiak sokasága már a reggeli órákban a helyszínre sietett, gyalog, szekéren, vagy az ott elhaladó iparvasúton. A bírák megérkeztével elkezdődött a párbaj előkészítése. A pisztolyt választották, majd háttal egymásnak számolták a párbajozók tíz lépését, csakhogy Giacomuzzi ellenfele hamarabb megfordult és lelőtte ellenfelét, aki azonnal meghalt. Giacomuzzi jegyese a temetést követő napon szerelme sírjára egy szomorúfűzfát ültetett, majd református lévén, egy ugyanilyen fát ültetett a református templom elé is. Ezek után még aznap öngyilkos lett. Mindezt látva a ’győztes’ fél pisztolyával főbe lőtte magát.” Eddig a legenda. Megható a történet. A valóság – már ha annak tekintjük a korabeli hírlapokban megjelent anyagokat – azonban árnyaltabb. Giacomuzzi Virgilt valóban lelőtték, a hírlapi beszámolók szerint gyilkosa – Pártos Gyula vasúti mérnök – tettét önvédelemből követte el. Mint a gyilkosságot követő perről beszámoló tudósításokból kiderül, Pártos és Giacomuzzi a Bánffy-fürdő egyik lokáljában szólalkozott össze egy korábbi nézeteltérés kapcsán, ezt a nézeteltérést párbajjal rendezték a település székpataki részén, a legendában is idézett helyen. A párbaj azonban nem végződött egyik fél halálával sem. Egyik hírlapíró tudni vélte, hogy a nézeteltérés oka az volt, hogy Pártos Gyula Giacomuzzi egyik nővérébe volt szerelmes, meg is kérte a kezét, a család azonban elutasította közeledését, kikosarazta. A lapok arról számolnak be, hogy a végzetes napon a földbirtokos Giacomuzzi és a mérnök Pártos a település főutcáján találkozott, mindketten lovaskocsival voltak, egyik sem akart kitérni a másik elől, a régi sérelmek okán szóváltás alakult ki, az tettlegességgé fajult, majd elsült Pártos fegyvere, Giacomuzzi pedig belehalt sérüléseibe. Egy év pereskedés után Pártos egy hónap fegyházbüntetést kapott, amit a bíróság a vizsgálati fogság alatt letöltöttnek tekintett. Pártos hamarosan elmegyógyintézetbe került, majd meghalt. A történet két főhőse halálának dacára a legenda él, a rendhagyó szépségű hévízi síremlék minduntalan felidézi. Miként a bozeni sírkertben található sírkő is a nyughatatlan magyar mágnás élettörténetét.
