Amikor vasárnap megláttam a szerbiai választások rekordközeli részvételi adatait, ezt írtam egy szerb barátomnak: „A budapesti gyors ma este elgázolja Vučićot.” „Úgy legyen!” – válaszolta. Néhány órával később már Versec utcáin táncolt.
A Hallgatói Lista 139 mandátumot szerzett a 250 tagú parlamentben, Aleksandar Vučić pedig elismerte a vereséget. A többség tehát megvan, a kétharmad nincs. És ez nem jelentéktelen részlet. Magyarországon a Fidesz-KDNP tizenhat éven át kétharmados törvényekkel is igyekezett bebiztosítani hatalmát. A TISZÁ-nak a lebontásukhoz jól jött a kétharmad. Szerbiában a régi hatalom nem rendelkezett ilyen tartós alkotmányozó többséggel, de az új kormánynak bizonyos intézményi változtatásokhoz és kinevezésekhez így is partnereket kell keresnie.
A magyar és a szerb történet között meghökkentő hasonlóságok vannak. Mindkettő egy olyan botránnyal gyorsult fel, amelyben sokan a rendszer erkölcsi csődjét látták. Magyarországon a kegyelmi ügy, Szerbiában az újvidéki vasútállomás előtetőjének összeomlása, tizenhat ember halála vált a felháborodás jelképévé.
És egyik országban sem a régi, bejáratott ellenzék söpörte el a hatalmat. Magyarországon a TISZA, Szerbiában a hallgatói tiltakozásból kinőtt lista szólította meg azokat is, akiknek elegük volt nemcsak a kormányból, hanem a megszokott pártpolitikából is.
Talán nem véletlenül. Kelet-Európában a rendszerváltás után gyorsan átvettük a nyugati pártrendszerek formáját, de a mögöttük álló, nemzedékeken át kiépült társadalmi kötelékeket már nem lehetett importálni. Most mintha fordítva történne: előbb szerveződnek helyi közösségek, civil hálózatok, és csak azután lesz belőlük választási erő.
A fiatalok mindkét helyen a változás motorjai voltak. De van egy lényeges különbség. A TISZÁ-nak volt egy mindenütt jelen lévő, karizmatikus vezetője: Magyar Péter. A szerb hallgatók viszont tudatosan nem építettek egyetlen vezérre. Hogy a kétféle szervezetből milyen kormányzás születik, azt majd az idő dönti el.
A tapasztalatok viszont már most átlépték a határt. Magyar civil választásfigyelők a szerb társaiknak is átadták módszereiket. Nemcsak azt figyelték, mi történik a szavazófülkében, hanem azt is, mi történhet odáig menet: a szavazatvásárlást, a nyomásgyakorlást, az illegális mozgósítást. A demokráciát nem lehet exportálni, de a védelméhez szükséges tudást igen.
Magyar Péter a szerb eredményre egyetlen szóval reagált: „Ismerős?” Az. Csakhogy a kormányváltás még nem rendszerváltás. A régi klientúrák, a függő intézmények és a politikai beidegződések nem tűnnek el a győzelmi ünnepség végén.
A budapesti gyors tehát befutott Belgrádba. Hogy a két vonat ezután is ugyanazon a vágányon halad-e, azt még nem tudjuk. Egy biztos: a demokrácia igazi próbája nem az, hogy kik nyernek, hanem hogy a győzteseket is ellenőrizni, korlátozni és egyszer majd leváltani lehessen.
