Azt mondják, az embert sohasem egységes belső akarat vezérli egy-egy döntésében. Többféle megfontolás, érv, pillanatnyi hangulat és távolba tekintő gondolat kerül összetűzésbe egymással a bensőnkben, s végül aszerint határozunk, hogy abban a pillanatban a szempontok mely csoportja került többségbe a lelkünkben. Úgy is mondhatnánk: a demokrácia elve szerint történik mindez, mert például a lustaság és a tettrekészség, a hiszékenység és a hitetlenkedés, a szeretet és a gyűlölet érzése nem harcol, hanem a szó szoros értelmében kiegyezik egymással.
A külvilág persze szuverén, egységet alkotó egyedként tekint rám, és a demokrácia jegyében énem egyetlen szavazatát kéri tőlem. Ugyanis ebben a rengeteg egyénből álló külvilágban a demokráciát tekintik az egyik legféltettebb kincsnek. Persze, kérdés, hogy hol mit értenek ez alatt, hiszen a nyugati polgári demokráciákon kívül ott van például a „Koreai Népi Demokratikus Köztársaság”, ahol a legfőbb vezér egyetlen szemrebbenése is halálba küldhet bárkit. Hitler és Mussolini is demokratikusan megválasztott vezető volt. A mai világ számos táján jobb- és baloldali erők egyaránt keblükre ölelik ezt a fogalmat.
Milyen újszerű találmánynak tűnt a demokrácia az időszámításunk előtti 6. század környékén az ókori görögöknél, Periklész korában! Akkor találták ki magát a szót is, amely népuralmat jelent. A történelem
során akkor először Athénban fordult elő az, hogy a szabad polgárok irányították és ellenőrizték az állam működését, részt vehettek a hatalom intézményeinek munkájában, mégpedig sorsolással. A politikai szereplés persze nem mindenki számára volt elérhető, e népuralomból kizárták a nőket és a rabszolgákat, akárcsak a szabad, de polgárjoggal nem rendelkező bevándorlókat. De a későbbi korokban is, a már civilizálódott világban is nagyon sokat kellett várni egyes társadalmi csoportoknak, hogy ők is voksolhassanak. Ma már általános választójogról beszélünk.
Minél többen élvezik a választójogot, annál igazságosabb alapon születik az eredmény. Vagy mégsem? A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a demokrácia korántsem az igazságosságot szolgálja. Több szerző is kifejti, hogy a modern demokráciákban sokszor a többség által elfogadott kisebbségi akaratok érvényesülnek „többségi” döntés címszó alatt.
Dippold Ádám a Qubit nevű internetes portálon Jason Brennan amerikai politikafilozófusnak az Against Democracy, vagyis A demokrácia ellen című könyvét idézi, amelynek szerzője egyebek között kifejti: hogyan bízhatnánk rá a döntést valakire, aki nemhogy nem tud, de nem is akar dönteni? Az emberek tájékozatlanok, amikor a demokráciában választásra kerül a sor, hogyan várhatnánk el valakitől, hogy válaszoljon egy kérdésre, amikor azt sem tudja, mi a kérdés?
E sorok olvasása közben nem véletlenül jut eszembe David Cameron volt brit miniszterelnök egykori kampánya, amelyben „mézesmadzagként” húzta el a választók előtt azt a tetszetős ígéretét, miszerint győzelme esetén népszavazást ír ki majd az Európai Unióból való kilépésről. Ő maga persze nem akarta volna ezt a kiszakadást, de miután diadalt aratott a választásokon, kénytelen volt teljesíteni ígéretét, és maga sem hitte volna, hogy a többség megszavazza a kilépést. A népszavazás után a világhálón állítólag britek ezrei kérdezték, miről is szólt valójában a referendum, mi is az az Európai Unió. Winston Churchill egykor kissé túlzott szkepticizmussal jelentette ki: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval”.
De az iskolázott, műveltebb szavazók nagy része sincs igazán képben. Brennan szerint hiába áll rendelkezésükre rengeteg adat és információ, egyszerűen nem érdekli őket, ha pedig mégis, könnyen a „fake news”, vagyis az álhír csapdájába esnek. És nem beszéltünk még a mesterséges intelligenciáról, amelynek fejlődésével valójában egyre nehezebben tudjuk megmondani, mi az, ami valós körülöttünk és mi az, ami nem. Ennek tudatában vagyunk kénytelenek nekivágni a 2024-es választási évnek, amikor 64 országban plusz az Európai Unióban a világ népességének 49 százaléka járul az urnákhoz, beleértve az olyan nagy súlyú világpolitikai szereplőket is, mint az Egyesült Államok, ahol január közepén hivatalosan is megkezdődött az elnökválasztási szezon.
Meglehetősen ijesztő jövőkép ez, ha arra gondolunk, hogy a demokrácia a civilizált világban hosszú belső érési folyamaton keresztül alakult ki, s most éppen a technika és a tudomány fejlődése kezdi szétmarni (miközben sokszor hallani, hogy a demokráciát nem lehet a régi törzsi hagyományokon nyugvó afrikai vagy ázsiai országokba exportálni).
Minden betegségével együtt azonban nem tudnám elképzelni mai életemet anélkül, hogy szavazatommal akármilyen kis mértékben is beleszólhassak otthoni világom alakulásába. Reményemre árnyékként vetődik, hogy egyes hatalmak hülyeségnek nyilvánítják a demokráciával járó jogállamiságot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a hatalmi ágak szétválasztását. Ne legyen igaza Platónnak, aki két és félezer évvel ezelőtt úgy gondolta, hogy a demokrácia előbb-utóbb óhatatlanul kitermel egy türannoszt, egy diktátort.