Aki járt Máramarosban az tudja, hogy a térség egy nagyon szép hely. A hegyek közelebb érnek az utakhoz, a medencékhez, a házakhoz, mint a Hargita és a Bucsin környékén, és csakúgy mint a székelyeknél, a sajátos motívumrendszerű faragott kapuk itt is uralják a hagyományos építészetet. Természetesen a zsindelyfedelű fatemplomok mellett, amelyek voltaképpen az ortodox és a nyugati vallási kultúrák ötvözetei.
Amíg alapterületük geometriája és beosztása majd minden tekintetben a görögkeleti vallásra emlékeztet, addig tornyaik gótikus elemeket hordoznak magukban és magukon. És ez nem véletlen, hiszen Máramaros az évszázadok folyamán a történelem és a népek igazi találkozó-, olykor pedig kimondottan ütközőpontjának bizonyult. A ma már román többségű térségben éltek magyarok, lengyelek, svábok, ruténok, ukránok, zsidók, örmények és ez mind a mai napig rányomja a bélyegét az építkezésre, a művelődési hagyományokra, a beszélt nyelvre, a kultúrára, a látásmódra.
Az egykori osztrák-magyar monarchia ipara mindenekelőtt a sóbányákon keresztül nyomult be a vidékre, az évszázadok folyamán Máramarossziget körül sok-sok fejtésből hordták nyugatra ezt a nélkülözhetetlen kincset. Kisebb-nagyobb települések jöttek létre a bányák körül, azonban a huszadik század második felében, helyenként pedig még hamarabb, a kitermelés megszűnt, a felhagyott aknákat elöntötte a víz, olyan kis sós tavak keletkeztek, amelyek olykor láthatóak, máskor meg nem, van amelyeket teljesen elhanyagoltak, de van, amelyeket stranddá alakítottak át, arra gondolva, hogy az egészségturizmus és általában a turizmus segít majd az élet újraindításán.
Aknasugatagon ez éppen így történt: gondolom elsősorban a nyugati vendégmunka eredményeként panziók nőttek ki a földből és a tulajdonosokban ugyanúgy felmerült az ötlet, mint Erdély más térségeiben, hogy valamiképpen jó lenne a képzőművészet áramköreibe is bekapcsolni azokat, hiszen ez mindkét fél számára előnyős. Igy született meg a tavaly nyáron, az egyik panzióban, az első aknasugatagi alkotótábor, ahol az ország különböző vidékeiről érkezett művészek tíz napon át együtt alkottak, a szervezők pedig jól tudták hasznosítani az ide meghívott csíkszeredai Botár László művésztelep-szervező tapasztalatait is.
A képzőművészek saját kapcsolati hálóit igénybe véve jónevű bukaresti és az ország más térségeiből érkező művészek ismerkedtek a tájjal, építészetével, embereivel és ennek lenyomata mind-mind ott van a most Csíkszeredában bemutatott alkotásokon, amelyek majd tovább utaznak és amelyeket, a lényegre tapintva, aknasugatai képes beszámolónak neveztek.
Persze, nem fotók vannak itt, hanem maguk a munkák, a lehető legváltozatosabb műfaji és stílusú összeállításban. Akvarell és tempera, grafika és olajfestmény, tájkép és csoportos ábrázolás, figuratív és nonfiguratív megközelítések, sok mindennel találkozhat itt az érdeklődő, de a közös jellemzőt, a máramarosi fogantatást mindenképpen észreveszi és végsősoron így marad meg a művészeti lenyomata annak a vidéknek, amely így – a munkákon keresztül – jóval sajátosabban bejárja az országot, mint a különböző máramarosi útikalauzokban található ajánlások.
Jómagam, amikor utoljára jártam Máramarosban még nem volt háború. Máramarosszigeten elkutyagoltam a Tiszáig, a nádasban, a fűzfák között begázoltam a partra, senki nem szólt rám, annál is inkább, mert néhány száz méterre odébb, egy közúti hídon, szép számmal közlekedtek gyalogosok is Romániából Ukrajnába és vissza…Ma már mindezt aligha tehetném meg és ha valamit kivánnék az aknasugatagi tábornak akkor az lenne, hogy minél hamarabb jöjjenek el olyan évek, amikor ukrán művészeket is meg tudnak hívni, és ne drónokról, rakétákról, repülőkről szóljon a közbeszéd, hanem művészetről és a határok nélküli, hétköznapi életről.