Nem hagy nyugodni a fehér elefánt. Hiába kérlel józanabbik énem, hogy töröljem le elmém tájképéről e képzeletbeli lényt, makacsul felbukkan újra és újra, sőt egyre jobban világít, minél jobban igyekszem halványítani képét. S ha olykor sikerül is nem gondolni rá éber állapotomban, visszacsempészi magát az álmokban, s ott még beszél is hozzám a beste állat.
Mit tegyek hát, ha emberből vagyok, állítólag így működik immár 300 ezer éve a homo sapiens agya. Ez utóbbi léte egyszerre áldás és átok. Mert egykori őseink inkább a félelmetes nagyságú, de roppant ízletes mamutra gondoltak, s volt is rá okuk, mégpedig korgó gyomruk. De a mai ember fehér elefántjai hiába kisebbek, ahhoz elég nagyok, hogy gúnyt űzzenek áldott vagy átkozott agyunkból. Daniel Wegnernek, a Harvard professzorának a nevéhez fűződik ugyanis az a kísérlet, hogy az abban résztvevőket megkérték, néhány percig gondolkodjanak hangosan, miközben próbáljanak meg nem gondolni a fehér elefántra. Nos, ez nem volt könnyű. Minél inkább próbálták elnyomni magukban, annál inkább felbukkant gondolataik között a fehér elefánt. Amelyre egyébként, ha direkt meg nem kérik őket, eszükbe sem jutott volna gondolni.
E kísérletnek tehát az a tanulsága, hogy minél inkább védekezünk bármilyen gondolattal, képszerű jelenséggel vagy akár dallamtapadással szemben, annál inkább fogva tart bennünket. S ami a legborzasztóbb: sokan bele is pusztulnak, mert nem tudnak szabadulni kényszeres vágyaiktól, fájó képzeteiktől vagy éppen ellenkezőleg, a nem létező, mégis csábító szirénhangoktól. Ezért nehéz leszokni a sörről, a csokiról, a nyomasztó emlékekről és a jövő miatti szorongásról.
A fehér elefántok ugyanis a múltban és a jövőben jutnak inkább főszerephez, kevésbé a jelenben. S ha van igazi átka a kifejlett emberi elmének, az éppen az, hogy a legtöbben hajlamosabbak vagyunk a múltba és a jövőbe vetítenünk magunkat ahelyett, hogy a jelent élveznénk. Ezt a szemtelen ormányost sokszor nehezen gyűri le a „Most hatalma”, ahogy Edward Tolle ezoterikus író fogalmaz azonos című könyvében. A szerző arról próbál meggyőzni bennünket, hogy a jelent kell élveznünk, mint ahogy azt a növények, mondjuk, a fák teszik: számukra nem kérdés, hány óra van, melyik évszázadban vagyunk éppen, nem gyötrik őket hajdan kivágott társaik emléke, vagy az, hogy mit jósol a jövő hétre a meteorlógiai jelentés. Ehelyett örülnek, hogy a földből felszivárog az éltető nedv, a nap pedig leveleik és virágaik kedvére süt.
Persze a múlt emlékei is lehetnek kellemesek. Marcel Proust regényében az éppen a jelenben ízlelt teasütemény hoz vissza múltbeli kellemes képeket a főhős számára, Petőfi az akkori jelenében még élvezte a nyárfa látványát az ablak előtt. De magyar költőnk már kezdett szorongani a távoli bérci tető felé tekintve, és aggódott egy jövőbeni, „ágyban, párnák közötti” halál lehetősége miatt.
Hogy miért épp e külpolitikai műsor keretében emlékeztetek minderre? Nos, azért, mert a politika ugyancsak a múlt és a jövő fehér elefántjaira alapozza a választói elmék befolyását. Annyira, hogy mindkét idősíkon egyaránt idézi fel a jóságos és az ocsmány fehér elefántot, s ezáltal próbálja láttatni a jelent. A múlt fehér elefántja akadályozza kibontakozni a most hatalmát, hiszen a politika azt szeretné, hogy a közembernek inkább a dicső múlton járjon az esze, és ne az infláció és a közlekedési dugók, a megélhetési nehézségek és a civilizációs betegségek dicstelen jelenén. De a múlt fehér elefántja a rossz múltat is előhívja azt sugallva, hogy a mostani állapot mennyivel jobb, mint a régebbi csúnya korszakoké. A jövő fehér elefántja pedig hol még nagyobb fehérséget ígér, hol inkább sötétíti a jövendőt, melynek bekövetkeztével lehet fenyegetni is. Például azzal, hogy visszajönnek a kommunisták, elözönlik utcáinkat a migránsok, gyermekeinket rossz útra terelik a homoszexuálisok és leszbikusok, vagy hamis füttyszóra kell majd táncolni, ha helytelen cédulát ejtünk az urnába. S mint az elején megállapítottuk: hiába nem gondolunk rá, már késő, hiszen máris félünk a rossz múlt megismétlődésétől és a rossz jövő eljövetelétől. Mint ahogy próbálok nem gondolni a Traian Basescu által idézett egyik mondásra, miszerint „amitől félsz, az be is következik”.
Kormányok és ormányok így fognak össze nem mindig nemes célok érdekében. Ezért vagyunk képtelenek nem gondolni a fehér elefántra. Az viszont rajtunk múlik, hogy túlsúlyos lábával ne juthasson be jelenünk sérülékeny porcelánboltjába.