Mindig formában. Ez a címe annak a könyvemnek, amely a múlt év őszén jelent meg, és azóta több erdélyi városban is bemutatták-bemutattuk. Főszereplője Botár László, a neves kortárs erdélyi magyar festő és formatervező, aki 1959-ben Csíkszentkirályon született és akinek 2019-ben, hatvan éves születésnapján, a község díszpolgári címmel ismerte el addigi munkásságát, közösségéhez való ragaszkodását, kitartását, amelynek eredményeként más művésztársakkal közösen alkotott köztéri szobrokkal is gazdagította szülőföldjét.
Kimondottan izgalmas volt tehát, amikor a művészeti monográfiát, a könyv mellékletében is fellelhető munkákból összeállított kiállítással, ezen a héten éppen Csíkszentkirályon vittük a helyi közönség elé, hiszen a bevezető fejezetekben élmények, események, a kortársak által még ma is jól ismert helyi személyiségek keltek újból életre.
Itthon és szerte Európában Botár Lászlót nemcsak úgy ismerik, mint neves formatervezőt, festőt és grafikust, hanem úgy is, mint olyan személyiséget, akinek immár évtizedek óta elévülhetetlen érdemei vannak az erdélyi képzőművészeti élet mozgalmassá tételében, hiszen hazai és nemzetközi képzőművészeti táborokat szervez, kiállításokat, művészeti szalonokat rendez, plakátokat és kiadványokat tervez és mindenkinek szívesen segít véleményével, munkájával, aki hozzá fordul és támogatását kéri.
Saját, önálló művészetében Botár László az absztrakt expresszionizmus elkötelezett híve. Ez voltaképpen annyit jelent, hogy induló éveit leszámítva a művész tudatosan távolodott el az utánzástól, az alak-, tárgy- és tájábrázolástól, úgy is mondhatni a figuratívitástól. Az észlelésnek más és más szintjei határozták meg kutatásait, törekvéseit, nem a tárgyi, hanem a szellemi, az immateriális világot akarja elénk állítani, ahogyan abban energiák, érzések, érzelmek, gondolatok tobzódnak, viaskodnak, ütköznek, egymáshoz társulnak, vagy éppenséggel a megszokottól alaposan eltérő kapcsolatokat teremtenek. És hogy a színek, a formák, a felületek, az arányok, a megtervezett vagy ösztönös kompozíciók szavak nélkül is üzenjenek nekünk, azt festés közben feltörő gesztusainak a spontaneitásával is eléri.
Erről beszéltünk a könyvbemutatón és ugyancsak érdekes volt, amikor megkérték a művészt, hogy egy-egy képe előtt állva magyarázza el a szentkirályiaknak, hogy mit is látnak.
Nem csak ők, hanem máshol is nagyon megszokták, hogy a képeket magyarázni kell, noha az absztrakt művészek úgy gondolják, hogy a vizuális nyelv a megtekintő, a befogadó gondolat- és érzelemvilágában ér el egyénileg is roppant változó, szavakkal ki nem mondható hatásokat.
De nagy dolog volt, hogy egy falusi közösségben erről is tudtunk beszélni. Nemcsak fenyőfáról, kürtöskalácsról meg szalonnáról, amely – egy nemrég megtartott, Füst és só elnevezésű csíkszeredai fesztiválon elhangzott helyi politikusi szavakat idézve – a székely hagyományőrzés legfontosabb gasztronómiai eszköze. Csakhogy amikor a szalonna a helyi táplálkozás nélkülözhetetlen kelléke volt a zsírfogyasztás és a füstölés statisztikai adatokkal jól bizonyított ártalmaival egyetemben, akkor a gasztronómia kifejezés olyan távol állt a Székelyföldtől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Éppen ezért jó dolog a nyitásról, a nyitottságról is beszélni. A világhoz való felzárkozásról. Amelyre egyébként mindennapjaikban éppen az itt élők mutatnak példát.
A csíkszentkirályi polgármester úgy gondolta, hogy a művészalbumból ad majd ajándékba a huszonegy Szentkirály elnevezést tartalmazó település valamennyi tagjának is, közelgő Olt-menti találkozójukon. És külön kiállító tér fogja majd őrizni a községben az adományba adott Botár-munkákat.
Mégiscsak lehet valaki próféta a saját hazájában?